A bizalom köre

Kedves Naplóm!
 

Túl vagyok az idei első tábori élményemen. Tulajdonképpen nem is tudok visszaemlékezni, hogy mikor voltam utoljára táborban. Viszont nagyon vonzott, hogy végre több napon keresztül csak a wakeboard-dal foglalkozhatok, így belevágtam...Hogy is kerültem Tamás bátyja kunyhójába, Levelekre? Pár mondatban összefoglalom az előzményeket:

A dolgok olyan mederben haladtak körülöttem, hogy úgy éreztem, ha legalább 3 napra nem szabadulok a fővárosból, akkor egészen biztosan a diliházban végzem. Amióta a kollégám kis híján meghalt és kifosztották az egyik üzletünket, a munkahelyemen egyik gond érte a másikat, gyakorlatilag minden nap végére az idegösszeomlás határára kerültem. A baráti és ismeretségi körömön pedig egy akkora szakítási tornádó söpört végig, hogy legalább annyi ember maradt fedél nélkül körülöttem, mint egy kisebb cunami idején Phuket szigetén. Van akit már elköltöztettünk, van akit csak most fogunk, mindeközben pedig a mi szemünk előtt is lepergett saját szakítási történelmünk és önnön pokoljárásaink végtelen históriája. Eszembe jutott, milyen volt három hónapon keresztül minden egyes éjjel felriadni és reménykedni, hogy amit épp átélek, csak egy rossz álom vagy, hogy milyen nehéz volt az újdonsült exet minden kommunikációs fórumról kiirtani, hogy még véletlenül se kísértsen meg egy esetleges beszélgetés halvány gondolatfoszlánya sem. A barátaim romjaikban hevertek, napokig csak nyeltem a szörnyű híreket, hallgattam a kétségbeesett kiáltásokat és olvastam a szomorú üzeneteket tőlük, akiket hosszú évek után hagytak és árultak el olyanok, akiket mindvégig töretlenül szerettek, akikben maradéktalanul megbíztak. Mivel nem járt át épp a fergeteges életöröm, nem csatlakoztam azokhoz, akik a Balaton Sound-on tomboltak a legújabb techno slágerekre és hirdették a Haverok, Buli, Fanta életérzést némi IHB (iszunk, hányunk, belefekszünk) vonallal egybekötve így inkább kimentem a Vodafone Magyar Vízilabda kupára a Margit szigetre még jóval az első vasárnapi meccs előtt, lefeküdtem a lelátóra és csak bámultam az eget. Eszembe jutott, hogy tavaly pont ilyen volt minden: az uszoda, a napernyők, a molinók, a lelátó fából készült padjai és az ég is pont ilyen kék volt, de mégis valahogy minden más lett mostanra. Személytelenebb, üresebb. És nem értettem, hogy míg tavaly ilyenkor mindannyian haladtunk valami felé, boldogok voltunk és szerelmesek, addig pár röpke hónap leforgása alatt porba hullottak tervek, jövőképek, esküvői álmok, de tudtam, hogy nem ezek fájnak a legjobban. Ugyanaz, ami nekem is a legjobban fájt: a bizalom elvesztése és a hazugságok. Amikor kihajtottam a Margit szigetről átadtam a parkolóőrnek a jegyemet ellenőrzésre, aki azzal engedett el, hogy: "1500 Ft, de magának csak 900 Ft lesz, mert olyan szép nő." A bókot egy félmosollyal jutalmaztam de ahogy áthajtottam a sorompón egyszer csak kitört belőlem a zokogás, ami már napok óta feszített belülről. Nem (csak) magam miatt sírtam, hanem azok miatt a barátaim miatt is, akik most a poklok poklát állják ki csak azért, mert szerettek valakit és megbíztak abban az emberben. Ők is szépek, sőt okosak, ambiciózusak és a legszebb éveikből adtak nem keveset arra érdemteleneknek...Erőt vett rajtam a reménytelenség és a kétségbeesés, úgy éreztem ennek sosem lesz már vége. Lehetséges, hogy az életünk ezentúl csupán két szakítás közötti tervezgetések és csalárd álmok, ígéretek sorozata lesz? Hogy többé azt sem szabad elhinni, amit a másik kérdez? Hogy többé nem engedhetjük el a kedvesünket a haverokkal bulizni, mert felszed valakit az éjszakában? De ha feltétlen bizalommal elengedjük, jóhiszeműen, akkor tényleg ekkora árat kell fizetnünk a naivságunkért?

Életem nagy igazsága, hogy aki menni akar, azt el kell engedni. Ha valaki a párja mellől az éjszakába vágyódik a barátokkal, vagy hirtelen hobbi halmozóvá válik, csak azért, hogy ne legyen otthon, az csupán menekül. Menekül attól, hogy már nem érzi azt, amit egy kapcsolatban érezni kell. Kegyetlenül hangzik, de így van: már nem szereti azt másikat. Illetve szereti, csak nem úgy. Mert aki szerelmes egy másik emberbe, az mindent a szeretett személlyel szeretne csinálni. Vele szeret mosogatni, Family Guyt nézni, baráti társasággal beülni valahová, moziba, színházba vagy konditerembe menni vagy csak egyszerűen otthon bambulni a TV előtt. Aztán egyszer csak eljön egy pillanat. Amikor szó nélkül áthúzódik a kanapé másik oldalára vagy közli, hogy most ne feküdj a vállára, mert túlerőltette azt vagy már egyáltalán nem hív fel napközben és míg korábban mindenféle terveket szövögetett kettőtöknek, többé semmi olyan mondat nem hagyja el a száját amiben szerepel a jövő szócska. Én a napra is emlékszem, amikor nálunk elkezdődött. Tudtam, hogy nem szeret többé. Még próbáltam pár kétségbeesett kísérletet tenni, hogy visszaidézzem a régi érzéseket benne, de azok már régen nem voltak sehol. Ilyenkor általában már ott van egy másik. Lehet, hogy nem fizikailag, csak gondolatban (ez a jobbik eset), mert a biztosat még mindig kevesebben hagyják el a bizonytalanért. De ha már a másik is biztos, akkor a kapcsolat elindul egy lejtőn és hogy milyen ocsmány vége lesz, az már csak a szereplőkön múlik.

Ahogy az elmúlt hét sztorijain tűnődtem, el sem tudtam képzelni, hogy a közeljövőben bárkiben meg tudnék bízni. Egy barátnőm mondatai jutottak eszembe: "előbb-utóbb mindenkit megcsalnak, jobb, ha túlteszed magad rajta és megpróbálsz együtt élni a gondolattal". (Társ)fogyasztó társadalmunkban a monogámia egy olyan ritka erénnyé vált, amelyhez képest a fehér holló mindennapos jelenségnek számít. De ha így is van, valóban együtt tudunk élni ezzel? Valóban fel kell adnunk az elveinket és életünk további részét örökös gyanakvásban kell leélnünk? Még a gondolattól is hányingerem lett, hogy a telekommunikáció ilyen magas fejlettségi szintjén mennyi fórumot kellene ellenőrzés alatt tartanunk, hogy megbizonyosodjunk arról, hogy tényleg egyedül vagyunk a kapcsolatban. Aztán elgondolkodtam és rájöttem, hogy nem kell ahhoz Facebook jelszó, vagy skype bejelentkező kód, hogy megsejtsük a bajt. Én mindig megéreztem a véget és az üzenetek csippanásai csak a zenei aláfestést adták a búcsú beszélgetésekhez.  De ott van még a "nyitott házasság", a "komplikált kapcsolat" és a különböző jogcímek, amikből adódóan úgy játszhatunk egymás érzéseivel, ahogy éppen nekünk tetszik. A bulvár médiát a nyitott házasság előnyeivel végigturnézó Hujber Feri lenne a kortárs etalon, aki szerint életünk végéig egy testet szeretni olyan, mint ugyanazt az ételt enni?? Pfff.....
Gondoltam, ha már Hujber Feri életviteli tanácsain őrlődöm, akkor tényleg nem ártana egy kicsit pihenni....

Egy szó mint száz, itt volt az ideje olajra lépni, így kapva kaptam az alkalmon amikor egy barátom meginvitált egy wakeboard táborba Levelekre. A wakeboard még mindig a szívem csücske és az egyetlen dolog ami minden idegszálamat le tudja úgy kötni, hogy ne kelljen hülyeségeken töprengenem. Arról nem is szólva, hogy egy teljes nap a vízen úgy el tudott fárasztani, hogy este 10 órakor rendszeresen úgy dőltem be az ágyba mint egy darab fa. Arról nem beszélve, hogy nagyon jó volt új arcokat látni, új ismerősökre szert tenni, akik szintén szerelmesei a sportnak. Voltak hozzám hasonló kezdők és egészen profik is. Szombaton élő DJ keverte a zenét a pályán és hatalmas hangulatban zajlottak az edzések és még élvezetesebbek voltak a csúszások. Szerencsétlenségünkre mindkét nap kegyetlenül erős szél fújt, így a tükör víznek már reggel 10-től búcsút mondhattunk, délutánra pedig kezdetét vette a Survivor, avagy hogyan maradj meg a hullámok hátán a deszkáddal. Szerintem két nap alatt estem annyit, mint egy műugró egy teljes szezonban és nyeltem annyi vizet mint egy gyengébb képességű vízilabda center az országos bajnokság összes meccsén együttvéve. De összességében hatalmas volt a hangulat, nagyon jó fejek voltak a kis táborlakók és Tamás Bátyja vendéglőjének kínálata bőségesen pótolta a sportolás során elvesztett kalóriákat. Lehet, hogy csupán a mogyorókrémes palacsintába rejtett boldogsághormon tette, de ahogy körülnéztem a párban érkezett pajtásaimon, egészen megnyugtatott amit láttam. Harmóniában és teljes egyetértésben sportolták végig a hétvégét és élvezték a közös együttléteket a barátokkal. Mindenki kiegyensúlyozottnak tűnt és szerelmesnek. Valahogy minden párról sütött az összetartozás, ami nem csak a közös érdeklődésből fakadt. Jó volt a kisugárzásuk és éreztem, hogy bíznak a másik felükben...
Ennek hatására én is kicsit bizakodóbb lettem és levontam a nagy tanulságot: lehet, hogy az élet nem habos torta, de a nutellás palacsintától sokkal szebbnek tűnik a világ :))

És akkor végezetül néhány hangulatkép a táborból:

A zöld fény

Kedves Naplóm!

Ahogy az idő villámsebesen haladt el mellettem, szép lassan azon kaptam magam, hogy a múlton elmélkedem. Hol máshol, mint a moziban...

"Will you still love me when I'm no longer young and beautiful??" - teszi fel a nagy kérdést Lana del Rey A nagy Gatsby legújabb feldolgozásának epikus betétdalában. Hogy lehet ilyet kérdezni? Jézusom, normális vagy?! A botox, a hyaluronsav, a metroszexualitás és az örök fiatalság aranykorában? Ahol mindig van szebb, karcsúbb, fiatalabb, sportosabb és nagyobb mellű akire az ember lányát lecserélhetik? Még szép, hogy nem! Ne is álmodj róla!



Habár Lana naivitása egy kicsit életidegennek tűnt a világban, amelyben élek, nekem nagyon tetszett az új Gatsby. Jó, rendben, elismerem, hogy elfogult vagyok Leo DiCaprióval szemben, akit az Aviátor óta korunk egyik legjobb színészének tartok (pedig bevallom, amikor annak idején a Titanic-kal együtt elsüllyedt különösebben nem éreztem, hogy kár lett volna érte), és sokat olvastam a 20-as évek Amerikájáról is, jól ismerem Hemingway és Fitzgerald életét, ebből kifolyólag már epedve vártam, hogy megérkezzen a mozikba a hedonista alkotás legújabb átirata. Bár a film nem kapott különösebben jó kritikákat, a könnycsatornákat erősen birizgáló sztori azért a legszkeptikusabbak száját is sírásra görbítette- ha csak néhány pillanat erejéig is. Napjaink (társ)fogyasztói társadalmában szinte elképzelhetetlennek tűnik, hogy egy fiatal, rossz anyagi körülmények között élő fiú, amilyen Jay Gatsby hosszú éveken keresztül szeret egy lányt, szegény emberként viszont nem kéri meg a kezét, inkább karriert épít, pénzt szerez, hogy aztán megteremtsen egy áloméletet kettőjük számára. Talán azért is hatott rám mélyen Jay Gatsby figurája, mert valahol én is mindig egy olyan emberre vágytam, akinek a szemében csak magamat látom, akinek csak én létezem ezen a világon és senki más. Aki akkor is szeretni fog, amikor már nem leszek szép és fiatal...Na és persze nem utolsó sorban azért is, mert az én volt szerelmeim már csak azért sem vennék meg a szemközti házat, mert valószínűleg már arra sem emlékeznek hol lakom! :) Szomorúan konstatáltam a tényt, hogy a mai világból kihaltak az úriemberek, azok a nagylelkű és családközpontú férfiak, akik szívük hölgyének a csillagokat is lehozzák és itt nem feltétlenül gondolok az anyagi javakra, hanem a figyelemre, a kedvességre, arra, hogy valaki példának okáért kinyissa a kocsi ajtaját egy nőnek. A legjobb barátnőmmel egyszer beszélgettünk erről egyik fiú barátunkkal aki a hasát fogva hahotázott rajtunk, hogy azért ilyen messzire ne menjünk...Minden elvárásnak van határa! Ja tényleg, bocsánat, mindig elfelejtem, hogy manapság a régiből nem az udvarias szokásokat vesszük át hanem a retro disco-t és az őrültebbnél-őrültebb divatirányzatokat.

Rájöttem, hogy talán nem is kihaltak ezek az emberek, csupán alkalmazkodtak a változó világhoz, ahhoz az értékrendhez, amely szerint ma élünk. A legtöbb ember önző lett, egoista, karrierista és nem utolsó sorban hedonista. Az egyéni örömök, elégedettség, boldogság, és a folyamatos izgalom hajszolása olyannyira a társadalomra telepedett, hogy az emberek ha akarnának sem tudnának többé törődni egy másik embertársukkal. Mindenki teljesen el van telve saját önképével és az egyéni jólét mindennél fontosabbá vált. A barátnőimmel többször elmélkedtünk azon, hogy az apáinkhoz hasonló gentleman típusú férfi már a múlté, nekünk nem maradt más mint a napi egy-két ingyenes what's up és viber üzenet (lassan az sms-re is ráüthetjük az old school bélyeget), a mexikói gyorsétterem a Moszkván vagy épp fizethetjük mi a mozit vagy az italunkat a bárban. Már nem értünk jönnek, hanem nekünk kell mennünk a randira, már nincs Margit szigeti séta csak kihűlt, házhoz szállított pizza. Már annak is örülünk, ha meghívnak egy ásványvízre és nem isznak bele mielőtt átnyújtják nekünk (azt hiszitek most viccelek, igaz? Bárcsak...). 

Ahogy a szörnyű és kevésbé borzalmas randik múltbéli képe rémisztgetett, gondolatban visszakanyarodtam a filmhez. Véleményem szerint Jay Gatsby csupán hitt. Hitt a zöld fényben, ami a múltat jelképezte számára. Hitt abban, hogy minden egyes éjjel, amikor kinyújtotta érte a kezét a mólón állva, közelebb került hozzá. És biztos volt benne, hogy egyszer megérintheti. A múlt egyszer visszatér hozzá és minden ott folytatódik, ahol annak idején abbamaradt és minden ami azóta történt, amióta utoljára látta Daisy-t, semmivé lesz. Gatsby idealista volt, azt hitte bármikor visszanyúlhat a múlthoz, újból előveheti és meg nem történtté teheti a sok fájdalmat, a nehézségeket és nem utolsó sorban az időt. Ha így lenne valószínűleg tele lennének az éttermek és presszók jókedvűen kávézgató exekkel, megcsalt feleségekkel, elhagyott gyerekekkel. A szomorú igazság azonban az, hogy sok múltbéli seb csak nagyon sokára vagy épp sosem gyógyul be teljesen. És ahogy múlik az idő, szépen lassan magunk mögött hagyunk szerelmeket, csalódásokat, barátságokat és már nem kergetjük többé azt az ideált, akit kislány korunkban megálmodtunk. Már nem várjuk, hogy Gatsby feltűnjön a szemközti ház ablakában...

A múlton lehet keseregni, lehet bánkódni miatta, lehet magunkat okolni téves döntésekért, elszalasztott lehetőségekért, kihagyott alkalmakért vagy rossz választásokért de rájöttem, hogy nem érdemes sokáig elmerülni benne. A "mi lett volna ha?" kezdetű kérdésekre úgysem tudjuk meg soha a választ, így nem érdemes keresgélni sem azt. És a letűnt korok, idők többé nem térnek vissza, egyszer és mindenkorra le kell számolnunk az ideálokkal és be kell érnünk azzal a realitással, amit most vet elénk a sors. De a múltban pont az a szép, hogy összehasonlítási alapot kínál nekünk, hiszen honnan is tudná az ember lánya, hogy rossz randiba csöppent,  ha nem lettek volna korábban felejthetetlen pillanatai és nem találkozott volna igazi gentleman-ekkel. És szerencsére a jóra mindig könnyebben emlékszünk vissza. :)

De az idő halad és eljött a nyár, a jó idő. Úgyhogy belevágtunk. Belevágtunk új sportokba, új élményekbe, mentünk tovább: ki párkapcsolatban, ki egyedül, van aki 30 éves lett, van akinek a lánya(!) lett 6 éves (és ez a rémisztő nem a Hannibál befejező része:)). Bella fotómodellnek állt, én pedig a Gentleman Magazine meghívásának (micsoda véletlen, igaz?) eleget téve megnéztem mit is tud az új Jaguár F-type.