A párizsi feleség

Kedves Naplóm!

Valahogy még mindig ez a megszólítás áll a legközelebb a szívemhez, pedig biztos lehetne találni sokkal trendibbet a blog világból. :)
Ma tényleg tudatosult bennem, hogy közeledik a karácsony: az Operánál ma állították fel a gyönyörű, hatalmas, feldíszített fenyőfát, kikerültek a Diótörő plakátjai és az első faházak  ahol forraltbort árulnak. Egy múlt századbeli jelmezbe öltözött, cilinderes fiatalember pedig sült gesztenyét árul a lépcsősor tövében, ez itt a mi kis karácsonyi szigetünk itt az Andrássy úton. Nagyon hangulatos lett minden, sok szép emléket idézett fel bennem a sült gesztenye illata...

Nálam a tél az olvasás időszaka. Imádok hétvégén bebúrkolózni egy plédbe és a meleg szobában teával a kezemben olvasgatni. (Ezen a télen már Bella is csatlakozik hozzám legnagyobb örömömre.) Most különösen megnyugtat az olvasás, hiszen egy teljesen más világba is tudok sokszor szökni a valóság elől. Általában, amikor a bookline értesít, hogy megérkezett a legutolsó rendelésem, gyorsan belehúzok, hogy hamar befejezzem az éppen aktuális olvasmányt, hogy másnap rohanhassak is az Astoriára, hogy átvegyem az újakat :) Marian Keyes az egyik kedvenc szerzőm, tőle is van még amit el sem tudtam kezdeni, de Dr. Kárpáti György is várakozik még, hogy néhány vízilabdás írással újra megörvendeztethessen.
Viszont tegnap befejeztem Paula McLain: A párizsi feleség című könyvét, amiről mindenképpen szerettem volna pár sort írni (inkább ódákat zengeni azt hiszem), mert lebilincselt a történet. Az új sikerkönyv már több mint 700.000 példányban kell el, és Ernest Hemingway első házasságának szívszorító története. Kevesen tudják Hemingwayről, hogy amatőr boxoló volt, 4 házasságot kötött, alkoholizmussal küzdött ami végül öngyilkossághoz vezetett. A könyv feldolgozza híres íróvá válásának folyamatát, a folyamatosan mellette álló és töléketes hátországot biztosító feleség és csodálatos anya, Hadley Richardson történetét valamint azt is, hogyan vezetett Hemingway árulása az irodalomtörténet egyik legszebb szerelmének a végéhez (Figyelem! Kórosan romantikus). Bepillantást nyerhetünk a 20-as évek Párizsának történetébe, kultúrájába, a kávéházak, a hedonizmus értékeibe melyek teljes ellentében álltak a monogámia hagyományos értékeivel..
Hemingway imádta Spanyolországot, minden évben ellátogatott Pamplonába, a San Fermin fiestára és végignézte az összes corridát, mindig a legjobb helyekről izgulta végig a legjobb torreádorok "táncát" és minden alkalommal ő maga is részt vett az amatőrök versenyén. Még a terhes feleségének is megmutatta ezt a fergeteges kavalkádot! :) Mennyivel másabb volt így, könyvből olvasni erről a hihetetlen izgalmas ünnepről, mint olyannak a szájából hallgatni az elbeszélést róla, akinek az életét a sajátoménál is jobban féltettem. Elgondolkodtam, hogy mi nem ész nélkül rohanunk-e a kapcsolatainkba..akárcsak a bikák Pamplonában, amikor eldördül a pisztoly, pár perc alatt elérnek az Arénáig, ahol a biztos halál vár rájuk. (Közben pedig piros kendős fiatalok rohannak előlük, pusztán az adrenalintól hajtva, színtiszta vakmerőségből.) Mi is azonnal el akarunk érni a kapuig, pedig fogalmunk sincs, mi vár ránk a túloldalon! Talán mert nem érezzük a félelmet, csupán a másikat féltjük, mi pedig tűzön-vizen át rohanunk tudomást sem szerezve arról, hogy milyen maradandó sebeket ejtünk utunk során.

Bocsánat, ha túl sokat időztem volna a könyvnél, de annyira megragadott a történet, a helyszínek, hogy szeretném bátran ajánlani mindenkinek és a könyvből a kedvenc idézetemmel zárom ezt a bejegyzést, ami kíválóan tükrözi azokat az érzéseket, amelyeket nem olyan régen én is éreztem:

"Milyen hihetetlenül naivak voltunk mindketten azon az estén. Szorosan kapaszkodtunk egymásba, betarthatatlan ígéreteket tettünk, amelyeket nem lett volna szabad hangosan kimondanunk. Néha ilyen a szerelem. Már akkor jobban szerettem őt, mint életem során bárkit vagy bármit. Tudtam, hogy feltétlenül szüksége van rám, és azt akartam, hogy ez örökké így legyen."

Ígérem, hogy a hétvégén valami személyesebbet is prezentálok. :)

Home sweet home - part 2

Akkor in medias res csak úgy folytatom a korábbi gondolatmenetet:

Lacival 2 évvel ezelőtt kezdtem együtt dolgozni, akkor is egy érzelmi válság után menekültem egyenest az edzőterembe. Viszont idén tavasszal más irányt vett az életem és abbahagytam a rendszeres edzést. Laci személyi edző és mellette testépítő is, pontosan tudja, milyen edzésekkel és étkezéssel lehet átalakítani illetve formálni egy férfi vagy egy női testet. Főiskolás korom óta mindig az Arnold Gymbe jártam, mindig azt szerettem a helyben, hogy soha nem akart többnek látszani, mint ami. Egy hardcore testépítő teremnek. Nincs fitness-wellness, ilyen kezelés olyan cardio-géppark, csak vasak vannak. Sok és nehéz vas. (Persze vannak aerobic, zumba órák meg ilyesmi de én életemben nem tudtam élvezni a nagy közös CD hallgatást és arra való ugra-bugrálást.) Azt pedig mindenki megtanulhatta a Rocky filmekből, hogy a papírforma szerinti erősebb ellenfél legyőzéséhez elég néhány disznótetem, egy pad, egy szekér és némi hóban futkosás. Szóval, az Arnold egy igazi, békebeli testépítő terem, csupa Arnold képpel a falon, jellegzetes illattal és a megszokott arcokkal: pattanásos tinédzserek akik próbálnak izmot erőszakolni a vézna karocskájukra, nagymenő, tetovált testépítők, izmos csajok, akik igyekeznek karban tartani a testüket, fiatal menedzserek akiknél trendi, ha elmondhatják a következő randijukon, hogy hetente kétszer edzeni járnak, de alapjában véve nem viszik túlzásba a súlyok emelgetését. De az tény, hogy itt minden egyes bóknak ereje van, azonnal tudod, ha bármelyik edző megdícsér, hogy jól csinálod, amit csinálsz. Nekem sosem az volt a célom, hogy én legyek a következő Madonna vagy, hogy kockás hasam legyen, de így 30 felé már komoly edzésterv kell ha nem túl jó a genetikád, hízékony vagy és szeretnéd elkerülni a "teleszart zokni" effektust is. :) bocsi de az egyik legszemléletesebb hasonlatom erre..

Itt voltam megint. Amíg ültem a fotelban és vártam Lacira eszembe jutott, hogy utóljára januárban, egy nappal azelőtt ültem ebben a fotelban a Nemzeti Sporttal a kezemben a vízilabda eredményeket böngészve, mielőtt indult volna a gépem a januári vízilabda Európa bajnokságra Eindhovenbe. Ami a helyet illette, otthon voltam, minden és mindenki ismerős volt, úgy tűnt mintha megállt volna az idő körülöttem. Csak én voltam egészen más, valami visszavonhatatlanul eltört és megváltozott bennem azóta.

Az edzés végére minden izmom reszketett, de valami nagyon jóleső fáradtság vett erőt rajtam és úgy éreztem az agyam is egy kicsit visszavett végre magából. Ezután megittam egy csokis protein turmixot, szigorúan az anabolikus résben. Egy nálam okosabb és jóval erősebb sportoló egyszer azt tanította, hogy ki kell használni a közvetlenül edzés után keletkező ún. anabolikus rést és akkor kell a lehető legtöbb fehérjét bevinnünk a szervezetünkbe, ezáltal is növeljük az edzés hatékonyságát. :)

Lassan kezdtem ugyan visszakapni és újjá építeni a régi életemet, rendbe tenni magamat, a gondolataimat, de ahogy a közelgő születésnapom gondolata rémítgetett, jobban egyedül éreztem magam, mint valaha...


FONTOS!
U.I. Ha már egyszer az Otthon édes otthon címet adtam ennek az utolsó 2 bejegyzésnek, egy felhívást hadd intézzek itt minden kedves olvasóhoz. Szeretném kérni, minden ismerősömet, aki eddig még nem tette meg, hogy LIKE-olja és ossza meg az oldalamon található NOT Without My Son közösségi oldalt. Egy nagyon kedves barátnőm a világ másik végén, egy Isten háta mögötti kis francia polinéz szigeten harcol a 3 éves kisfiáért és nagyon szeretnénk felhívni a megfelelő hatóságok figyelmét, hogy kellő támogatást kaphasson az ügy és Patrícia minél hamarabb hazatérhessen a kisfiával. Nagyon szépen köszönöm előre is mindenkinek és utólag azoknak is, akik már megtették ezt a kedvemért.

Home sweet home

Kedves Olvasó!

Na jó beismerem, ez egy kicsit nagyképű volt, de még mindig kísérletezgetek a megszólítással, hogy autentikus legyek, keresem az igazit. :)

Lassan 10 éve élek Budapesten és mindig irigyeltem magam azért, hogy bármikor, ha elegem volt a nagyvárosból, az emberekből, csak beülhettem a kocsimba és levezethettem Zemplénbe a családomhoz, ahol tiszta levegő, nyugalom és finom házikoszt várt. Mindig voltak jelek, amikből arra következtettem, hogy ha még egy percet itt kell maradnom egészen biztos, hogy megbolondulok. Így volt ez múlt szombat reggel is. Gyanútlanul sétálgattam egy normafai ABC polcai között reggeli után kutatva amikor megláttam az üdítő szekciónál néhány üveg Solan de cabras vizet...nem voltam felkészülve, hogy a barcelonai háztartás állandó résztvevői közül bármelyik is rámintegethet egy magyar közértben. Ott álltam a bolt közepén és zokogtam mint egy kislány...Hogy is van abban a dalban? "elég lesz mindig 4 liter, hazáig eljutsz ennyivel.." nahát nekem nem volt elég, benzinből legalábbis semmiképp és nem Sátoraljaújhelyig, de mennem kellett. Muszáj volt.

Amikor a semmiből újra kell építened magad, jobb, ha oda térsz vissza először is, ahonnan elindultál. Részletenként kell összeraknod minden kis mozaikot, hogy visszakapd önmagad, a céljaidat és megértsd, ki is is vagy valójában. Ha te nem látod át, akkor mások sem fognak megérteni soha. Nekem nagy szerencsém van a családommal. Nem kérdeznek. Soha nem is kérdeztek. Látják, hogy vívódom magamban, de tudják, ez az én harcom és talán egy kicsit örülnek is, hogy nem zárom ki őket teljesen belőle. Ugyanakkor megértik a fájdalmamat és amikor csalódom, azt látom rajtuk, hogy ők is csalódtak..hát igen, néha azt érzem, ők jobban szeretnék, hogy boldog legyek mint én magam :)

A zempléni hegyek mindig megnyugtatnak, olyan erőt sugárzóak. A levegő olyan friss, hogy szinte beleszédülsz és azt érzed, hogy magát az életet szívod magadba. Újra és újra. Bejártam a fél világot, de ehhez foghatót sosem éreztem, úgy hívják: otthon. Vannak sokkal szebb, melegebb és izgalmasabb helyek, de mindig ide jövök HAZA. És ez már egy biztos pont, egy biztos alap, ha valahonnan jövök akkor tartozom is valahová, vagy nem?

Két nap pihenő és egy befejezett könyv után visszajöttem a forgatagba, hogy elkezdjem a hetet. Sok mindent volt alkalmam végiggondolni és úgy döntöttem újra embert faragok magamból ( nem nőt, ott még nem tartunk, de valami olyasmit). :) Ott álltam sápadtan, legyengülten, kicsit meg is fázva, életem egyik legrosszabb periódusában, lógtak rajtam a cuccaim..ahogy két évvel ezelőtt, most is csak egyvalakit tudtam elképzelni, aki segíthetne visszaváltozni.
Ígyhát felhívtam..

Folyt. köv..

A döntéshozó

Kedves Blogom!

Na jó még ez sem tökéletes megszólítás, de dolgozom rajta, megígérem.
Ma azért ragadtam billentyűzetet, hogy megosszam a tegnapi moziélményemet ami tényleg az egyik legemlítésreméltóbb volt a közelmúltat tekintve (vagy talán azért volt ez a legemlékezetesebb, mert egy igazi vesztes vagyok, aki még az Alkonyat záró epizódjára sem tudott tegnap premier előtti belépőt szerezni, annak ellenére, hogy egy éve erre vártam, na mindegy fátylat rá). :)

The Words, vagyis Lopott szavak. Ha nem bilincselt volna le annyira a sztori, könnyen elveszhettem volna Bradley Cooper vakítóan kék szemében, de még ez sem volt elég, hogy elvonja a figyelmem Jeremy Irons fantasztikus játékáról, akinek a karatere és annak életrekeltése teljesen elvitte a filmet és engem is feltétel nélkül magával ragadott. Nem akarok sokat elárulni a sztoriból, mert én is utálom, ha előre lelövik a poént (mondjuk azt is, ha túl klisé a vége, de jelen esetben ez semmiképpen sem áll fenn).
A film egy fiatal, ambíciózus íróról szól, az ő pályafutásáról és egy döntésről, ami az egész jövőjét és karrierjét megváltoztatta. Nemcsak döntésekről szólt az alkotás, de azokról az áldozatokról is egyben, amiket egy-egy döntéssel hozunk életünk során. Mit vagyunk képesek feláldozni a sikerért? Miért vagyunk képesek veszélybe sodorni a legnagyobb szerelmet is? Sorsokról szól, amelyek egy döntés hatására egészen más fordulatot vettek. Van a filmben egy monológ, Jeremy Irons karakterétől, amit szó szerint sajnos nem tudok idézni, de a lényege az, hogy a döntések meghozatalában tudnak minket terelgetni, de a döntésekkel az a legnagyobb baj, hogy nekünk kell meghoznunk őket viszont amikor együtt kell élnünk velük..abban már senki sem tud segíteni többé. Ha rossz döntést hoztunk, az életünk végéig a mi belső harcunk marad....

Ennek súlyát ma egy picit én is éreztem magamon, amikor apukám arra kért, hogy nézzek meg neki egy autót, amit az interneten talált és szeretne megvenni holnap(!). Hirtelen nem tudtam eldönteni, hogy elfelejtette-e, hogy lánynak születtem vagy naivan azt gondolta, 28 évesen több mint 10 év autóvezetéssel a hátam mögött, többet is tudnék mondani a beszámolómban minthogy: "igen apa szép autó, jó fekete." Nem okozhattam csalódást, úgyhogy felvettem a legjobb"hozzáértőnek tűnök" kabátomat :) Komolyra fordítva, tulajdonképpen súlyosnak éreztem a terhet, hogy egy használt autóról alkossak véleményt, amibe ezáltal én ültetem a szüleimet, a döntésem kihat majd az életükre ezentúl.....De az apám is hozott egy döntést. Megszólalásig ugyanazt az autót választotta, mint amilyennel 2 hónappal ezelőtt súlyos balesetet szenvedtek édesanyámmal és amiből mindketten sértetlenül szálltak ki. A szakértők szerint mégegyszer megszülettek. A hibás Suzuki sofőrjét, aki beléjük hajtott, mentőhelikopter szállította a miskolci kórházba és egy ideig nem volt biztos, hogy élve megússza.
A hybrid Toyota Camry kiállta a próbát, amennyire én meg tudtam ítélni, jó állapotban volt és egy kicsit bennem voltak a baleset képei, hogy ezzel az autóval nem hibázhatunk és ez megkönnyítette a végső döntést nekem és a családomnak is. Azon is gondolkodtam, hogy hétvégén beállok a roncs (még el sem szállították) mellé az újjal és csinálok egy előtte-utána sorozatot :) na jó ez durva volt, bocsi...

Sokféle döntés létezik: logikus, érzelmi alapú, ok-okozati, következetes, szükségszerű, váratlan, megfontolt, stb. De amikor el kellene döntenünk, hogy egyszer s mindenkorra továbblépünk, magunk mögött hagyjuk a múltat: össze kellene pakolnunk fényképeket, ajándékokat, emlékeket és be kellene dobozolnunk őket....ezek azok a döntések amik tudjuk, hogy szükségesek, időszerűek, de néha egyszerűen képtelenek vagyunk meghozni őket.....

"Take me out to the ball game"

Kedves Naplóm!

Azt hiszem a blogolás világában ez ma már nem túl autentikus indítás, de most hadd kezdjem úgy életem első hivatalos blog bejegyzését, ahogy régen, kislányként a bársony kötésű naplómat is rendszeresen megszólítottam. Miért szántam rá magam arra, hogy blogot kezdjek? Az elmúlt évek alatt rájöttem, hogy mindig könnyebb feldolgozni a bánatot és megélni az örömöt, ha azt kiírom magamból; akár egy facebook üzenet vagy post formájában, akár egy levélben egy barátomnak, vagy csak egy naplóbejegyzésként lementve a számítógépemre. Miért ez lett a neve? Ez egy régi történet, egy nagyon kedves becenév története, amit talán egyszer el is mesélek, mert nagyon közel áll a szívemhez. Miért most kezdek blogot írni? Amikor az ember életében változás történik akár pozitív, akár negatív irányú, mindig próbál valami újba kezdeni, hogy ezáltal is bevonzza az új élményeket.  A célom természetesen nem az, hogy a múlton rágódjak vagy elemezzem a volt kapcsolatom problémáit, múltbéli csalódásokat, de nemrég lezártam egy fejezetet és tudósítani szeretnék az új útról, amin elindultam,  amelyen elkísérnek a barátok, a család, új élmények velük vagy éppen Bellával a kutyámmal, új történetek és valóra vált mesék. Álmok, melyek egyszer már valóra váltak és hirtelen porrá is lettek, de amik talán újra megvalósulnak egyszer. És bízom benne, hogy a történeteimmel talán én is segítségére lehetek valakinek az újrakezdésben, pozitív hozzáállásomból, mint forrásból talán más is tud majd meríteni. 

Amikor az ember lánya hirtelen visszacsöppen a régi, szingli életébe abban a pillanatban nem is tudja  pontosan mihez is kezdjen. Az mondjuk kétségtelenül sokat segít, hogy néhány barátnője szintén pár nap eltéréssel becsöppen mellé (természetesen ennek nem örülünk, de a tény, hogy nem vagyunk egyedül, mindig megnyugtató)...Viszont valahogy nem érezte azt egyikünk sem, hogy hirtelen rohanni kellene a fodrászhoz hajat vágatni, szőkére festetni, megtanulni eszperantóul, tetkót vagy hasonló őrültséget csináltatni. Ebből már kinőttünk. Ha viszont tényleg valami változatosságra vágyom, elég ránéznem a mérlegre és a rajtam lógó régi ruhákra. Erre mondják, hogy ilyen áron bizony nem kellene az a bizonyos fogyás! :)

Amikor vasárnap reggel felkeltem, én először olyat csináltam, amit mindig imádtam, amitől egy csodálatos évet és embert kaptam és amitől nem akartam a kapcsolatom rossz végkimenetele miatt egy életre elidegenedni. Kimentem a Theodora magyar férfi vízilabda kupadöntőre! Kíváncsi voltam milyen lesz újra beszívni a klórszagot, és csak úgy végigülni a meccset a hangulat kedvéért. Nem úgy, hogy minden idegszálad ki van élezve arra, hogy a szerelmed nehogy megsérüljön és minden egyes alkalommal összerezzensz amikor a víz alá nyomják. Annak is megvolt a sajátos hangulata: együtt lélegeztem vele és folytottam vissza a levegőt én is, amikor alámerült, együtt izgultam a csapata minden mozdulatánál, hogy vajon góllal végződik-e az akció, hogy vajon kiharcolja-e az ötméterest és próbáltam a legjobb kamera és videó felvételeket készíteni, hogy megörökítsem a szerepléseit, hogy én is mindig emlékezzek arra, mennyire szorítottam érte a meccs minden pillanatában. Ez most más volt. Másabb. :) Annak ellenére, hogy a megtelt Komjádi uszoda visszhangzott a szurkolók tombolásától, és a vuvuzellák, dobok és egyéb „hangszerek” zaja még a bíró sípját is elnyomta, én semmit nem hallottam, csak az emberek arcát figyeltem. A szurkolókét, akik minden idegszálukkal a meccsre összepontosítottak és sohasem estek ki a szerepükből, hogy a legodaillőbb rigmusokat kántálják és a játékosokét akik minden egyes gólnak úgy tudtak örülni, mintha már legalábbis a riói olimpia döntőjében dobták volna. Azt éreztem rajtuk, amit Dr. Kárpáti György könyvében olvastam, amikor a vízilabdához való viszonyáról írt: „ 37 év nem csekélység. Ennyi időbe belefér két jó és három közepes házasság. És még mindig nem érzem semmi jelét az elhidegülésnek.” Ez nagyon megfogott. Ezért szerettem mindig is a vízilabdát.

A Szeged győzött. Hatalmas örömünnep kerekedett az uszodában pillanatok alatt, villogtak a vakuk, a játékosok kiugráltak a vízből, hogy megöleljék szeretteiket és kezzet rázzanak a legvehemensebben szurkolókkal. Miután kijöttek a vízből, hogy átvegyék a kupát, a medence is ismét mozdulatlanná merevedett, semmi sem hasította többé a feszített víztükröt. Engem is egy ilyesfajta nyugalom szállt meg, egy szomorú nyugalom, ami valahol érthető is, de büszke voltam magamra, hogy végigcsináltam.  Még akkor is, ha pontosan tudtam, ezen a meccsen is minden sípszó, gól és karcsapás rá emlékeztet majd.

Egy vízilabda meccsen az a jó, hogy mindig van egy győztes. És az általában a legfújást követően ki is derül, hogy melyik csapat nyerte a mérkőzést. De vajon mikor derül ki, hogy egy szakításból ki kerül ki győztesen? Vagy itt csak vesztesek lennének? Vagy csupán egy egyszerű közhely a megoldás, amellyel zárom is a bejegyzést: az idő majd eldönti...

(Ha egy kicsit Carrie Bradshaw-sra sikeredett, elnézést kérek, de ebben számomra ő a legnagyobb példakép) :)