Always read the signs! Carefully...

Kedves Naplóm!

Amikor egy barátnőm olyan üzenetet ír, hogy "igazad volt" általában olyan dolgokra szoktam gondolni például, hogy :

1. Igazad volt, tényleg nagyon jó volt a Nagy Gatsby, érdemes volt megnézni a moziban.

2. Igazad volt, tényleg leértékelés van a Zara-ban.

3. Igazad volt, tényleg hasznos dolog a kutyaiskola.

4. Igazad volt, tényleg érdemes volt rukkolával megbolondítani a salátát.

De amikor a mondat úgy folytatódik, hogy "bekövetkezett amitől féltettetek, a pasim most szakított velem", akkor olyan mérhetetlen szomorúság és reménytelenség fog el, hogy csak annyit tudok kinyögni hirtelen, hogy "sajnálom." Igen. Sajnálom, hogy igazam volt. Azt kívántam, bárcsak az orrom alá dörgölte volna a jegygyűrűjét és diadalittasan csak annyit tett volna hozzá: "nem volt igazad!" Sajnálom, hogy valamit láttam a pasijában az első alkalommal, ami nem győzött meg. Sajnálom, hogy a barátnőm szenved. Sajnálom, hogy nem tudtam megvédeni. Sajnálom, hogy most sem tudok neki segíteni, mert tudom, hogy ez egy magányos harc. És végül, de nem utolsó sorban sajnálom, hogy mindig minden az, aminek látszik...

Nem tartom magam boszorkánynak, nem vagyok javasasszony és nem tudok kávé zaccból sem jósolni, sőt még a horoszkópban sem hiszek! Minden, amit tudok az elmúlt 10 év tapasztalatából tudom. A saját bőrömön kellett megtapasztalnom mindent újra és újra. Az első vágás a legmélyebb, mi? Egy nagy szart! Mindegyik rohadtul fáj és bele akarsz halni, sőt tovább megyek, egy kicsit bele is halsz. Minden egyes alkalommal belehal egy részed és az leszel a végén, ami megmarad belőled.

Ugyanakkor tudom, hogy keresztül kellett mennem mindezeken ahhoz, hogy az lehessek, aki most vagyok. Hogy megértsem nincsenek  mellékutak, mellébeszélések, nem számítanak a szavak, az ígéretek. Csak az van, amit kapsz. Amit adnak. És ha nem adnak semmit, ott kell hagyni az egészet francba. Nem harcolhatsz valakinek a figyelméért, szeretetéért, a szerelméért, nem kényszerítheted arra, hogy Veled legyen. Ha Veled akar lenni, Veled lesz önszántából, mert helyet AKAR csinálni Neked az életében és nem Te követeled ki azt benne. Én mindig megoldottam és elrendeztem mindenki helyett a dolgokat, mert az hittem, akit én szeretek az is azt akarja, amit én, az is velem akar lenni...Hát nem! Távol álljon tőlem, hogy egy valódi szakértő szerepében tetszelegjek, mert nem vagyok az, én nem kértem soha ezt a tapasztalást. Adták. Azok, akiket szerettem. És nem volt olcsó...

Egyszer szerelmes voltam egy focistába aki egyik este leszaladt vacsoráért pár nappal később pedig egy kaszinóból csekkolt be Ausztráliából. Vagy éppen nem ért oda a randinkra, mert elmondása szerint nem jutott át az Árpád-hídon (nekem mondod haver, az a környék kész Bermuda háromszög!:)). De végighallgattam már egy másiktól egy három órás monológot a kapcsolatunk olyan befektetéssé amortizálódásáról, amibe "már nem érdemes többet invesztálni" vagy volt már az örök klasszikus "most egyedül kell lennem, hogy tisztába jöjjek magammal" című egyfelvonásos melodráma is. Az egészben az a legszebb, hogy ezeket sosem kellett volna megvárnom hiszen legbelül mindig is tudtam, hogy egyik srác sem volt belém szerelmes ezek közül. Lelkesek voltak, talán, főleg az elején, de szerelmesek soha. Szerelmes, na az én voltam, mert én csak őket helyeztem előtérbe és csak azt néztem, hogy nekik jó legyen. Mindig, minden körülmények között azon voltam, hogy ők boldogok legyenek, gondtalanok. Az ő életük, karrierjük, nyugalmuk, egészségük volt a legfontosabb. Fontosabb, mint a sajátom. Ez különbözteti meg a szerelmes embert a nem szerelmestől. Hogy annak a másik a legfontosabb, nem önmaga. Nem is olyan bonyolult ez, igaz? De akkor még azt gondoltam, hogy talán egy nap úgy ébrednek fel, hogy megszerettek. Azért, amiket értük tettem. Mit lehet tudni? Azóta megértettem, hogy túl sok volt, amit tettem. Én voltam túl sok. Túlzásba vittem az aggódást, a törődést, a ragaszkodást. Szélmalomharcot vívtam a szerelmükért minden áldott nap. Ma már tudom, hogy nincsenek csodák, csak jelek vannak. Jelek, amikből ha nem olvasunk és nem lépünk mi hamarabb, olyan kellemetlen és megalázó szituációk részesei lehetünk, amik belénk égnek, olyan szavakat kell hallanunk, amiket talán sosem sikerül teljesen elfelednünk vagy feldolgoznunk. Mindig is voltak körülöttem, akik előre megjósolták a kapcsolataim végét, csak én nem hallgattam rájuk. Mert egyszerűbb volt homokba dugni a fejem és csak várni, hogy a másik vigye be a kegyelemdöfést. Mert akkor legálisan szenvedhetek hónapokig, évekig, hiszen a barátom szakított velem! Gyertek, sajnáljatok! Én olyan szerencsétlen vagyok...naná, mert nem voltam elég bátor, hogy én tegyem meg! Mert nehéz elengedni. Valahogy az utolsó percig annyira szereted azt a másikat, hogy bevállalod a vesztes és a szánalmas szerepét csak hogy még tartson egy kicsit. Csak még vele lehess egy napig vagy egy hétig...

Ha valamit megtanultam az elmúlt évek alatt, az a jelek értelmezése. Tudom, hogy minden az, aminek látszik. Mert ezek a jelek kívülről látszanak és a külvilág számára felismerhetőek. És mondjak valami egészen elképesztőt? Én sajnálom a legjobban, hogy így van.

Sajnálom, hogy a" nem tudtalak hívni" mögött mindig a " nem akartalak hívni rejtőzött". Sajnálom, hogy az otthon lefordított és lehalkított mobiltelefon mindig titkokat és hazugságokat rejtett. Sajnálom, hogy a pasijaim exeivel való beszélgetései nekem mindig okkal okoztak fájdalmat és szorongást. És végezetül sajnálom, hogy már nem hiszek a vaktában hajigált ígéreteknek és az üres "szerelmes" álmonológoknak.

És zárásképpen, igen, sajnálom a barátnőmet, de hiszem, hogy amit átél most, egy nap a javára válik és meg tudja majd különböztetni az igazit a hamistól. A kezdeti lelkesedést a szerelemtől. Az üres szavakat a valódi érzésektől. Én csak azt kívánom neki, amit magamnak is: a következő kapcsolatában tudjon olvasni a jelekből, tudja kívülállóként szemlélni magát a saját kapcsolatában...Mert a dolog úgy áll, hogy ha kívülről nézünk egy kapcsolatot, ezek a jelek feltűnőek és hamar szemet szúrnak. Miért? Mert szerencsére mindig vannak körülöttünk olyan emberek is, akik harmónikus, kiegyensúlyozott párkapcsolatban éldegélnek és egyszerűen csak össze kell vetnünk a kettőt ahhoz, hogy kibukjon a hiba. És ez jó, mert rájövünk, hogy igenis lehet másképpen. Csak hinni kell abban, hogy mi is megérdemeljük. :)

Beckham, Bukowski avagy búcsú mesterfokon

Kedves Naplóm!

Rövidke életünk körforgását az teszi teljessé, hogy ha valamit vagy valakit köszöntünk, akkor más valamitől vagy valakitől egészen biztosan búcsúznunk kell. Én most fordítva fogom meg a témát és - bár volt alkalmam sok mindent és mindenkit köszönteni az elmúlt időszakban, amiről a következő bejegyzésben írni is fogok- de én most inkább az utóbbin gondolkodtam el.

Valahogy mindig ott figyel lesben. És várakozik. Mert ott kell lennie. Olyan nincs, hogy minden szép és jó, csupa rózsaszín. Egyszer el kell engedni. Egy szerelmet, egy várost, egy életformát, egy embert. Egy családtagot. Lejárt az ideje. Egy kapcsolatnak, egy sport karriernek, egy életnek. Búcsúzni kell. Muszáj. Tudod, hogy meg kell tenned, fel tudod fogni az okát, érted is, hogy miért de a változás megrémít. Félsz az ismeretlentől, a visszafordíthatatlantól.  Mi lesz Veled nélküle? Megrohan a sok "mit lett volna ha"és a többi kérdés. Sokáig fáj. Mert úgy kell lennie. Aztán haladsz tovább az utadon és menet közben készíted fel a lelked a következő búcsúra. Mert tudod, hogy sosem szabadulsz tőle. Hamarosan újra eljön megint.

Néhány napja az egész világ elbúcsúztatta a világ egyik legjobban kereső futballistáját, a 38 éves David Beckhamet, aki befejezte profi labdarúgó pályafutását. Kedves neje, Victoria a lelátón zokogta végig a PSG utolsó meccsét a 4 csemetéjükkel együtt. Bár sosem voltam nagy Beckham rajongó, azért az európai reptereken található 30 négyzetméteres Calvin Klein alsónadrág reklámoknál azért mindig elidőztem amikor épp volt időm a csatlakozásig de hát ki nem. :) Tudását tekintve azért messze elmaradt a világ más élvonalbeli (pl. spanyol) labdarúgóitól, valahogy mindig ő volt mindenki David-je. És a visszavonulása ellenére azt hiszem, ez még egy darabig így is marad.
Sajnos a Doors rajongóknak ennél szomorúbb véggel kellett szembenézniük, hiszen Ray Manzarek-től kellett fájó búcsút venniük a napokban. A billentyűs 74 éves volt.
Egy sportoló visszavonulása, egy idős rocker halála valahogy mindig benne van a pakliban, hiszen mindannyian a testünk fogjai vagyunk így vagy úgy, annak határai pedig végesek. Egy élsportoló számára eljön az az idő, amikor tartozik annyival a testének, hogy ne terhelje tovább napi 2 edzéssel és folyamatos meccsekkel és az azokkal járó stresszel. És egy idős zenésznél is eljön az a pont, amikor visszaköszönöm a "rock and roll" életforma és a különböző tudatmódosító szerek permanens használatának szövődménye, ami egyszer csak megálljt parancsol a földi létnek.

De amikor ma elolvastam a hírekben, hogy lemondtak a nepáli Kancsendzönga-n, 8000 méteren eltűnt két magyar hegymászóról, Erőss Zsoltról és Kiss Péterről, összeszorult a szívem. Zsolt és Péter megmászták a világ egyik legmagasabb csúcsát, de leereszkedés közben valószínűleg a kimerültség, az oxigén hiány és a váratlan környezeti hatások miatt (lavina, jég, stb.) nem tudtak szembenézni az előttük álló akadályokkal. Erőss Zsolt az egyik leghíresebb, legelvetemültebb, legbátrabb és legkitartóbb hegymászó, akiről valaha hallottam. Néhány évvel ezelőtti balesetéből is valami csoda folytán épült fel, egyik lábát amputálni kellett, azóta műlábbal űzi életveszélyes hivatását. Sokan megszállottnak, fékeveszett őrültnek tartják, amiért bevállalja a vadabbnál vadabb csúcsok meghódítását újra és újra, dacolva a halállal, az időjárással, az anyagi nehézségekkel, nem törődve az itthon hagyott családdal, kiskorú gyermekével. Amikor meghallottam az első híreket reggel, egyből a német kortárs költő, Charles Bukowski szavai jutottak eszembe: " Find what you love, and let it kill you." Zsolt megtalálta a szenvedélyét, élete értelmét és biztos vagyok benne, hogy tudta, hogy egyszer egy expedíció közben fogja elérni a végzete. Ott hurcolta magával bármerre ment, ott ült a vállán. Kereste a bajt és mindig meg is találta. Fantasztikus ember. Csakis jelen időben, hiszen Zsolttal egyszer már megtörtént a csoda, talán van még neki itt dolga a Földön. Talán megmászhatja még a K2-t, ami régóta nagy álma volt. Ha mégsem....akkor egy egész ország búcsúzik tőle.

Tudom, hogy ez most nem a legvidámabb témák egyike, amiről írhatnék, de nem mindig pozitív gondolatok vagy események inspirálnak. Bukowski-ról már régóta szerettem volna írni, és ennél a bejegyzésnél jobb helyet keresve sem találhattam volna számára. Mostanában nagyon foglalkoztat a munkássága, sokat olvasok tőle, kicsit a depresszívebb énemet hozza előtérbe, de nagyon elgondolkodtatóak a szavai. És hát az élet, mint tudjuk, nem habos torta. Valahogy ez a május most számomra sem az... De most maradjunk Bukowski-nál. Német szülőktől származott, de Los Angeles-ben nőtt fel és élte önpusztító életét egészen 1994-es haláláig. 24 éves korában jelent meg az első verse, rendkívül termékeny író volt. Rengeteg novelláját és több regényét is kiadták. Az utca nyelvén beszélt, fő témái voltak például az ivás, a másnaposság, a "szaros alsógatya", a prostituáltak, a szenvedélybetegségek és a többi. Depresszív és néha szarkasztikus írásaiban mégis annyi igazság rejlik és annyira meg tud fogni egy-egy lelkiállapotot és olyan szavakba tudja önteni, hogy az bámulatos. Nem véletlenül választottam egy idézetet éppen tőle a Facebook cover photo-nak: "She is mad, but she is magic. There is no lie in her fire."

Néhány kedvenc mondatát idézném, hátha felkeltem az érdeklődést iránta. Félelmetes, ahogy játszott a gondolataival. Amikor vidám volt, ilyen jellegű műveket alkotott, amikor részeg volt vagy másnapos akkor pedig előtérbe került a depresszív, ön- és kicsit embergyűlölő énje is. Ahogyan gondolkodott, olyan sorrendben vetette papírra a mondatait. Rajta kívül csak egy ilyen embert ismertem életemben...

"Just being alive was a victory."
"You have to die a few times before you can really live."
"I don't hate people. I just feel better when they aren't around."
"what matters most is how well you can walk through fire"
"The problem with the world is that the intelligent people are full of doubts while the stupid ones are full of confidence."
"It wasn't my day. My week. My month. My year. My life. God damn it."
"Some moments are nice, some are nicer, some are even worth writing about." (Szívemből szólt.)
"My ambition is handicapped by laziness."

És végezetül egy erősebb darab, nekem tetszik:

“I've never been lonely. I've been in a room -- I've felt suicidal. I've been depressed. I've felt awful -- awful beyond all -- but I never felt that one other person could enter that room and cure what was bothering me...or that any number of people could enter that room. In other words, loneliness is something I've never been bothered with because I've always had this terrible itch for solitude. It's being at a party, or at a stadium full of people cheering for something, that I might feel loneliness. I'll quote Ibsen, "The strongest men are the most alone." I've never thought, "Well, some beautiful blonde will come in here and give me a fuck-job, rub my balls, and I'll feel good." No, that won't help. You know the typical crowd, "Wow, it's Friday night, what are you going to do? Just sit there?" Well, yeah. Because there's nothing out there. It's stupidity. Stupid people mingling with stupid people. Let them stupidify themselves. I've never been bothered with the need to rush out into the night. I hid in bars, because I didn't want to hide in factories. That's all. Sorry for all the millions, but I've never been lonely. I like myself. I'm the best form of entertainment I have. Let's drink more wine!” 

Vissza a suliba

Kedves Naplóm!

Lehet, hogy elsőre furcsán hangzik, de azt hiszem mindig szerettem tanulni. Nem feltétlenül az iskolában, de mindig izgalmasnak találtam, amikor új ismeretekre tettem szert. Nem véletlen, hogy gyakorlatilag, amióta az eszemet tudom, tanulok. Két diploma és 3 nyelvvizsga után most éppen a 4.-re készülök, ezúttal oroszból, de tanulom az egészséges életmódot, a hatékony edzés technikáját és a wakeboard-ot is. Sőt! Hogy Bella se maradjon le a családban, őt is beirattam egy kutyaiskolába, ahol egyúttal én is tanulok, hiszen előadások keretében ismerkedem a Tükör Módszerrel és kutya-gazdi kapcsolattal, hogy minél jobban megértsem a kutyámat valamint hétvégenként, minden reggel másfél órás foglalkozásokon és gyakorlatokon veszünk részt Bellával festői környezetben, a Normafán. Korom Gáborra, a Tükör Módszer alapítójára régóta felnézek, mert egy teljesen új oldalát mutatja meg ezeknek a kapcsolatoknak és gyakorlatilag egyfajta kommunikációt tanít a gazdi és a kutyája között. (Bővebben a módszerről itt: http://tukormodszer.hu/ )

Attól függetlenül, hogy a pszichológus témát parkoló pályára tettem egy időre és úgy döntöttem egyedül oldom meg az életemet, amikor megtudtam, hogy az egyik leghíresebb magyar "celeb pszichiáter", Dr. Csernus Imre előadást tart "Párkapcsolati játszmák" témában, azt gondoltam, ezt muszáj meghallgatnom! Volt némi fenntartásom Csernussal kapcsolatban, mert hallottam az előadásairól jót és rosszat egyaránt, de amit tapasztaltam, az minden várakozásomat felülmúlta. A barátnőm, aki szintén pszichológiát végzett elkísért, hátha érdekes lehet számára a dolog tudományos vetülete. A probléma csak az volt, hogy ez az előadás minden volt, csak tudományos nem. Volt viszont több megkeseredett középkorú nő a nézőtéren és néhány félkegyelmű is, például az a hölgy is aki az előttünk lévő sorban foglalt helyet és az idő nagy részében magában beszélt, amikor nem így tett, akkor pedig hangosan, indokolatlanul és artikulálatlanul vihogott. Beismerem, nem szép dolog, de a barátnőmmel sírtunk a nevetéstől. Már az elején megadta az alaphangulatot, hogy a doktor úr felhívott egy 25 éves, rendkívül egyszerű gondolkodású (értsd ostoba), sokak által jóképűnek mondott (értsd nyálas) fiatalembert a színpadra, hogy megvitassa vele a játszmákat amiket a 20 éves barátnőjével vívnak: többnyire abból adódnak konfliktusok náluk, - a srác elmondása szerint- hogy a lány dohányzik, ő pedig ki nem állhatja a cigarettát. Erre Csernus megkérdezte tőle, mióta vannak együtt, mire a fiú az válaszolta, hogy három éve. Pff. No komment. A fiatalember azon túl, hogy megállás nélkül vigyorgott, nem tudott két összefüggő mondatot kiharcolni a száján és amikor ez az előadás 50. percénél is így ment elkezdtem keresni valami kandi kamerást vagy legalább a Kész átverés! show stábját. Vagy valakit. Aki megment. Egy ideig jól szórakoztunk a kis nézőtársunkon aki továbbra is rendkívül jól mulatott az előttünk lévő széken, és a többieken akik láthatólag szintén élvezték a műsort, ami egy kicsit meglepett, mert én személy szerint nem egy pubertás élményein keresztül szerettem volna elmerülni a témában, akinek ráadásul még egy értelmes gondolata sincs és nemhogy a kapcsolatokról nem tud semmit, de valószínűleg a körülötte lévő világról sem. Csernus is túlzásba vitte a showman-kedést, de volt egy gondolata, ami elgondolkodtatott: "A párkapcsolaton belüli játszmák véresek. Sok sebet ejtenek. Mélyeket". Megint tanultam valamit. De nem most. Egy ideje. A saját bőrömön.
Úgy döntöttem ebből elég. Az 52. percnél feladtuk. Nevetve léptünk ki a kuturális központ kapuján, tudtam, hogy erre nincs szükségem, jól érzem magam, a múlton meg nem akartam újra rágódni. Új kihívások, új ismeretek érdekeltek! Tanulni akartam! Ígyhát másnap reggel elmentem a második wakeboard órámra.

Az Omszki Wakeboard Centrum tanuló órája májusban azért remek, mert gyakorlatilag még nincs senki és az egy órába tömérdek mennyiségű start és csúszás belefér (így pofára esés is természetesen). Pedig a víz már majdnem eléri a 20 fokot és a megfelelő ruházatban kifejezetten kellemes. Az első néhány elrontott start pedig hamar hozzászoktat a víz hőmérsékletéhez. Már megbarátkoztam a tóban fellelhető érdekességekkel is: hullát kereső búvár, döglött békák, siklók, stb. Egyébként elég jól elkaptam a fonalat és már az első órán haladtam pár métert, csak miután dekoncentrált lettem, újra elkezdtem nagyokat esni. Ahogy próbáltam koncentrálni magamra, hogy ne veszítsem el az egyensúlyomat, egy siklóval együtt felbukkant néhány gondolat is, amit már régen magam mögött akartam hagyni. Akkora hátassal csapódtam a betonszerű víztükörbe, hogy az oktató azonnal kiparancsolt a vízből. Amikor végeztünk, előre szólt, hogy rendesen nyújtsak le, mert másnap bajban leszek. Persze, hogy nem így tettem. Így hát a rákövetkező nap nemcsak hogy bajban voltam, de gyakorlatilag ott is fájdalmat éreztem, ahol nem is gondoltam, hogy egyáltalán izom helyezkedik el a testemben. Pontosan tudtam, honnan kezdődik a karom, mert a fájdalom a lapockámtól a vállamon keresztül egészen a kisujjam körméig lüktetett majdnem két napig, a combhajlító izmom (így beszél az akinek testépítő az edzője kérem szépen :)) gyakorlatilag 24 órán keresztül állt masszív görcsben (még szerencse, hogy előtte lévő este két órát erősítettem rájuk:)). De nem érdekelt. Úgy éreztem, hogy törthetetlen vagyok és ez a testi fájdalom még mindig semmi volt ahhoz a lelkihez képest, amivel hosszú hónapokon keresztül küzdöttem.
Anyukám szerint kizárólag azért csinálom, hogy még véletlenül se kerüljenek el az izületi fájdalmak idős koromra. Tény, hogy sosem hajszoltam az adrenalint és nem vonzott az ejtőernyőzés, se a bungee jumping vagy más extrém sport. Ebből a szempontból a szüleim mostanáig nyugodtan alhattak. :) Sokak szerint most csak bizonyítani szeretnék magamnak. Hogy ezt is meg tudom csinálni, a testi fájdalmak ellenére sem tud megtörni semmi. És senki. Talán tényleg az extrém fájdalom hajszolt bele az extremitásba? A kérdésemre a választ egy olyan valakitől kaptam meg, akitől egyáltalán nem is számítottam rá.

A második wakeboard órámon az oktatóm, Snoopy mindenféle elméleti és gyakorlati eszközt bevetett, hogy megértsük végre a lényeget, a kapcsolatot magunk és a deszkánk között. A vége az lett, hogy túl voltam az egyik legnehezebb részen, megtanultam startolni. Elindultam! Olyan eufórikus öröm áramlott végig rajtam, hogy üvöltöttem a boldogságtól. A partról a srácok is nagyon drukkoltak, ahogy távolodtam tőlük, a bíztatásukat egyre halkabban hallottam. (Volt egy olyan érzésem, hogy szimpatizálnak azokkal a lányokkal, akik a fejükbe veszik, hogy megtanulnak egy inkább pasis extrém sportot. Vagy csak jól állt a szörfruha, ki tudja?) Amikor az utolsó köröm előtt a startnál ültem megkérdeztem Snoopyt, hogyan tudom majd kikerülni a kickair-t és magabiztosan  irányítani a deszkámat a kanyarnál? Snoppy erre azt válaszolta: "Nincs instrukció. Tudsz mindent. Azért vagy itt, hogy feszegesd a határaidat. Mindannyian ezért vagyunk itt." Az utolsó körben már eljutottam az első bólyáig, csak még nem voltam elég rutinos a kanyar bevételéhez, így inkább letettem a kötelet. Mivel már messze voltam a parttól ahhoz, hogy visszaússzak, ezért értem jött a csónak. Ahogy kaján vigyorral az arcomon, büszkén feszítettem a csónakban és közeledtem a part felé rájöttem, hogy Snoopynak igaza volt. Tényeg azért vágtam bele ebbe, hogy a határaimat feszegessem. Hogy meglássam, valóban képes vagyok-e rá. Képes vagyok-e új életet kezdeni, új dolgokat megtanulni, belevágni az ismeretlenbe. És azt hiszem sikerülni fog! :)

Íme egy kis ízelítő, abból amibe belevágtam, én ilyet erre a szezonra még nem ígérhetek, de aztán ki tudja mit hoz a jövő: :))

Rájöttem, hogy tanulni sohasem késő. Ahogy újrakezdeni sem. És az új vizek talán új élményeket is hoznak majd...