Always read the signs! Carefully...

Kedves Naplóm!

Amikor egy barátnőm olyan üzenetet ír, hogy "igazad volt" általában olyan dolgokra szoktam gondolni például, hogy :

1. Igazad volt, tényleg nagyon jó volt a Nagy Gatsby, érdemes volt megnézni a moziban.

2. Igazad volt, tényleg leértékelés van a Zara-ban.

3. Igazad volt, tényleg hasznos dolog a kutyaiskola.

4. Igazad volt, tényleg érdemes volt rukkolával megbolondítani a salátát.

De amikor a mondat úgy folytatódik, hogy "bekövetkezett amitől féltettetek, a pasim most szakított velem", akkor olyan mérhetetlen szomorúság és reménytelenség fog el, hogy csak annyit tudok kinyögni hirtelen, hogy "sajnálom." Igen. Sajnálom, hogy igazam volt. Azt kívántam, bárcsak az orrom alá dörgölte volna a jegygyűrűjét és diadalittasan csak annyit tett volna hozzá: "nem volt igazad!" Sajnálom, hogy valamit láttam a pasijában az első alkalommal, ami nem győzött meg. Sajnálom, hogy a barátnőm szenved. Sajnálom, hogy nem tudtam megvédeni. Sajnálom, hogy most sem tudok neki segíteni, mert tudom, hogy ez egy magányos harc. És végül, de nem utolsó sorban sajnálom, hogy mindig minden az, aminek látszik...

Nem tartom magam boszorkánynak, nem vagyok javasasszony és nem tudok kávé zaccból sem jósolni, sőt még a horoszkópban sem hiszek! Minden, amit tudok az elmúlt 10 év tapasztalatából tudom. A saját bőrömön kellett megtapasztalnom mindent újra és újra. Az első vágás a legmélyebb, mi? Egy nagy szart! Mindegyik rohadtul fáj és bele akarsz halni, sőt tovább megyek, egy kicsit bele is halsz. Minden egyes alkalommal belehal egy részed és az leszel a végén, ami megmarad belőled.

Ugyanakkor tudom, hogy keresztül kellett mennem mindezeken ahhoz, hogy az lehessek, aki most vagyok. Hogy megértsem nincsenek  mellékutak, mellébeszélések, nem számítanak a szavak, az ígéretek. Csak az van, amit kapsz. Amit adnak. És ha nem adnak semmit, ott kell hagyni az egészet francba. Nem harcolhatsz valakinek a figyelméért, szeretetéért, a szerelméért, nem kényszerítheted arra, hogy Veled legyen. Ha Veled akar lenni, Veled lesz önszántából, mert helyet AKAR csinálni Neked az életében és nem Te követeled ki azt benne. Én mindig megoldottam és elrendeztem mindenki helyett a dolgokat, mert az hittem, akit én szeretek az is azt akarja, amit én, az is velem akar lenni...Hát nem! Távol álljon tőlem, hogy egy valódi szakértő szerepében tetszelegjek, mert nem vagyok az, én nem kértem soha ezt a tapasztalást. Adták. Azok, akiket szerettem. És nem volt olcsó...

Egyszer szerelmes voltam egy focistába aki egyik este leszaladt vacsoráért pár nappal később pedig egy kaszinóból csekkolt be Ausztráliából. Vagy éppen nem ért oda a randinkra, mert elmondása szerint nem jutott át az Árpád-hídon (nekem mondod haver, az a környék kész Bermuda háromszög!:)). De végighallgattam már egy másiktól egy három órás monológot a kapcsolatunk olyan befektetéssé amortizálódásáról, amibe "már nem érdemes többet invesztálni" vagy volt már az örök klasszikus "most egyedül kell lennem, hogy tisztába jöjjek magammal" című egyfelvonásos melodráma is. Az egészben az a legszebb, hogy ezeket sosem kellett volna megvárnom hiszen legbelül mindig is tudtam, hogy egyik srác sem volt belém szerelmes ezek közül. Lelkesek voltak, talán, főleg az elején, de szerelmesek soha. Szerelmes, na az én voltam, mert én csak őket helyeztem előtérbe és csak azt néztem, hogy nekik jó legyen. Mindig, minden körülmények között azon voltam, hogy ők boldogok legyenek, gondtalanok. Az ő életük, karrierjük, nyugalmuk, egészségük volt a legfontosabb. Fontosabb, mint a sajátom. Ez különbözteti meg a szerelmes embert a nem szerelmestől. Hogy annak a másik a legfontosabb, nem önmaga. Nem is olyan bonyolult ez, igaz? De akkor még azt gondoltam, hogy talán egy nap úgy ébrednek fel, hogy megszerettek. Azért, amiket értük tettem. Mit lehet tudni? Azóta megértettem, hogy túl sok volt, amit tettem. Én voltam túl sok. Túlzásba vittem az aggódást, a törődést, a ragaszkodást. Szélmalomharcot vívtam a szerelmükért minden áldott nap. Ma már tudom, hogy nincsenek csodák, csak jelek vannak. Jelek, amikből ha nem olvasunk és nem lépünk mi hamarabb, olyan kellemetlen és megalázó szituációk részesei lehetünk, amik belénk égnek, olyan szavakat kell hallanunk, amiket talán sosem sikerül teljesen elfelednünk vagy feldolgoznunk. Mindig is voltak körülöttem, akik előre megjósolták a kapcsolataim végét, csak én nem hallgattam rájuk. Mert egyszerűbb volt homokba dugni a fejem és csak várni, hogy a másik vigye be a kegyelemdöfést. Mert akkor legálisan szenvedhetek hónapokig, évekig, hiszen a barátom szakított velem! Gyertek, sajnáljatok! Én olyan szerencsétlen vagyok...naná, mert nem voltam elég bátor, hogy én tegyem meg! Mert nehéz elengedni. Valahogy az utolsó percig annyira szereted azt a másikat, hogy bevállalod a vesztes és a szánalmas szerepét csak hogy még tartson egy kicsit. Csak még vele lehess egy napig vagy egy hétig...

Ha valamit megtanultam az elmúlt évek alatt, az a jelek értelmezése. Tudom, hogy minden az, aminek látszik. Mert ezek a jelek kívülről látszanak és a külvilág számára felismerhetőek. És mondjak valami egészen elképesztőt? Én sajnálom a legjobban, hogy így van.

Sajnálom, hogy a" nem tudtalak hívni" mögött mindig a " nem akartalak hívni rejtőzött". Sajnálom, hogy az otthon lefordított és lehalkított mobiltelefon mindig titkokat és hazugságokat rejtett. Sajnálom, hogy a pasijaim exeivel való beszélgetései nekem mindig okkal okoztak fájdalmat és szorongást. És végezetül sajnálom, hogy már nem hiszek a vaktában hajigált ígéreteknek és az üres "szerelmes" álmonológoknak.

És zárásképpen, igen, sajnálom a barátnőmet, de hiszem, hogy amit átél most, egy nap a javára válik és meg tudja majd különböztetni az igazit a hamistól. A kezdeti lelkesedést a szerelemtől. Az üres szavakat a valódi érzésektől. Én csak azt kívánom neki, amit magamnak is: a következő kapcsolatában tudjon olvasni a jelekből, tudja kívülállóként szemlélni magát a saját kapcsolatában...Mert a dolog úgy áll, hogy ha kívülről nézünk egy kapcsolatot, ezek a jelek feltűnőek és hamar szemet szúrnak. Miért? Mert szerencsére mindig vannak körülöttünk olyan emberek is, akik harmónikus, kiegyensúlyozott párkapcsolatban éldegélnek és egyszerűen csak össze kell vetnünk a kettőt ahhoz, hogy kibukjon a hiba. És ez jó, mert rájövünk, hogy igenis lehet másképpen. Csak hinni kell abban, hogy mi is megérdemeljük. :)