Vodka Szódával

Kedves Naplóm!

Miután a világnak nem lett vége, szépen lassan magunk mögött hagyjuk ezt az évet is. Eljött a fogadalmak ideje: leszokom a cigiről, lefogyok 5 kilót, mostantól rendesen edzek, minden vasárnap elviszem suliba a kutyát, nem facebook-ozom annyit és így tovább..Az első perctől kezdve ódzkodtam attól, hogy leüljek átgondolni ezt az évemet, inkább úgy döntöttem, hogy csendesen várom a következőt, bár nehezen tudtam elképzelni robbanásszerű változást jövő hét keddtől! :)
Elvesztettem a legjobb barátomat, a szerelmemet, a lelki társamat..és ha ez önmagában nem lett volna még elég, még egy levélben el is kellett búcsúznom tőle. Miután megírtam, leültem egy kicsit Bellához a szőnyegre és csak néztem magam elé. Próbáltam felállni, de nem ment...úgyhogy maradtam. Olyan fáradtságot éreztem, mint még soha. Nem testi fáradság volt ez, inkább érzelmi...az egész évem a küzdelemről szólt és szinte minden erőmet felemésztette. 2 órával később végre sikerült feltápászkodnom a padlóról de úgy éreztem ha otthon maradok megfulladok, úgyhogy a barátnőmmel elhatároztuk, hogy elmegyünk inni. Merthát mit is csináljon az ember lánya karácsony második napján?!
Csak az igazán elvetemültek mennek kocsmatúrára december 26-án este, így volt ezzel egy barátunk, Peti is, aki mindenképpen kérte tőlem, hogy maradhasson inkognitoban. De persze már akkor ő is tudta, hogy a következő bejegyzés aktív szereplője lesz. :) Néhány huszonéves meg is jegyezte neki, milyen szerencsés, hogy két ilyen jó nővel van dolga így karácsonykor (mi ezt a bókot karácsonyi ajándéknak tekintettük)! :) Ígyhát hárman belevetettük magunkat a dübörgő éjszakába, ahol konkrétan kb. 3 hely volt nyitva. Úgy látszik a karácsony szelleme még egy ilyen kozmopolita nagyvárost is elér...
A Szóda nevezetű tagintézményben kötöttünk ki és néhány ital mellett próbáltuk megszakérteni a világ (és a szerelem) nagy dolgait. Két vodka után egyszerűen csodálatosnak találtam, hogy az egyik kedvenc magyar színészem, Nagy Ervin a szomszéd asztalnál iszogat, miután én pont délután láttam őt a TV-ben egy sorozatban. Négy után pedig már egyszerűen mindenkit csodálatosnak találtam! :)

A bizonytalanságról beszélgettünk...sokan abban a tudatban szeretnek élni, hogy amit nem tudnak, az nem fáj nekik. Sokan elviselik a biztos bizonytalanságot az igazság ellenében, ami sokszor fájdalmas és magányos tud lenni. Én is ilyen voltam. Úgy véltem, ha nem nézek szembe az igazsággal, és hitegetem magam, hogy minden jóra fordul, talán valami csoda folytán tényleg pozitív irányt vesz az életem, a kapcsolatom vagy akármi. Pedig csupán arról volt szó, hogy tologattam a döntéseket és a fájdalmat, amivel később így is, úgy is számolnom kellett. Ugyanakkor nem én lettem volna, ha nem megyek el a végsőkig, ha nem teszek meg mindent..ezt akkor fogadtam meg, amikor a nagynéném halálos ágyánál láttam a régi szerelmét, egy 70 éves férfit zokogni, amiért annak idején nem vette el feleségül őt. Egy embert láttam, akinek egy rossz döntés nyomta a vállát hosszú évtizedek óta és ennek a súlyába szépen lassan beleroppant. Bár egyszer megnősült, hamar el is vált, nincsenek sem gyerekei, sem rokonai és egyedül hagyja majd itt az árnyékvilágot, nem marad utána semmi.
Amikor láttam ennek az embernek a tragédiáját megelevendeni a szemem előtt, elhatároztam, hogy soha nem futok el, ha nehézséggel találom szemben magam és akit szeretek, azért addig fogok küzdeni, ameddig az erőm engedi. Mindig olyan társat akartam magam mellé, akivel teljesen egyértelmű, hogy együtt vagyunk, de ha bármilyen nehézség merülne fel a kapcsolatunk során, az is magától értetődik, hogy együtt oldjuk majd meg azt. Ugyanakkor azt is megfogadtam egy régebbi kapcsolatom után, hogy nem hagyom magam bizonytalanságban tartani, és inkább szembe nézek a fájó igazsággal, minthogy azt a szégyent kelljen átélnem, hogy valaki rajtam gondolkodjon....Én nem gondolom azt, hogy egy opció lennék, hogy kell vagy nem, vagy hogy olyan indokkal legyen mellettem valaki, hogy hát "valakit úgyis el kell venni feleségül"..

Az egyik legjobb barátom, a lengyel Marek szerint: "when there is doubt, there is no doubt." Van aki évekig él egy kapcsolat börtönében, miközben bizonytalan annak jövőjét illetően, de ha szakít akkor is nap mint nap azon vívódik, hogy vajon jó döntést hozott-e. Pedig a válasz egyszerű: ahol kétség van, ott nincs kétség..
Ha nem is teszek semmilyen konkrét fogadalmat 2013-ra, azt biztosan megígértem magamnak, hogy a jövőben olyan emberekre fordítom majd az energiáimat, akikről tudom, hogy számukra én vagyok a fontos, mert nem mindegy, hogy Téged akarnak, vagy csak beérik Veled.....

Világvége vagy amit akartok

Kedves Naplóm!

Mostanában minden figyelem szegény, rég elfeledett maják felé fordult, akik állítólag megjósolták a világvégét. A 2012. december 21.-ei világvégére utaló nyomokat felfedeztek már a tudósok Nostradamus jóslataiban valamint PSY Gangnam Style című klipjében is, szóval ennek fele sem tréfa most már! Őszíntén megvallom én ma még elkezdtem Hemingway egyik könyvét (igaz, hogy csak 250 oldal) és tartós tej is van még a hűtőben, talán meggondolatlanság, de én vállalom... :)

Ha mégis bekövetkezne az elkerülhetetlen, úgy érzem fel lennék rá készülve, hiszen Hollywood évtizedek óta bombáz minket világvége sztorikkal. Gondoljunk csak a Holnapután című filmre, az Armageddonra vagy éppen a Legenda vagyok című eposzra. Tulajdonképpen mi is érhet minket annyira váratlanul amit eddig a sztárgyár forgatókönyvei nem prezentáltak? Jó, mondjuk az említett filmek hatására biztosan jobban feltalálnám magam ilyen helyzetben New Yorkban, mondjuk vagy bárhol az Egyesült Államokban. De vegyük sorra milyen hasznos információkkal gazdagodtunk az amerikai sikersorozatok által amelyek a hasznunkra lehetnek holnaptól akár itthon is:

1.  MacGywer óta tudjuk hogyan kell műtrágyából, gumiból egy teflon serpenyő és egy szál gyufa segítségével bombát készíteni.
2. Mitch Buchannon sok hasznos gyakorlati fogással gazdagította elméleti tudásunkat a vízimentés területén a Baywatch-ban.
3. Jockey Ewing a 357 Dallas rész alatt legalább 300-szor mutatta meg, hogy lehet 10 millió dollár segítségével vagy épp a semmiből újjáépíteni a Ewing olajtársaságot.
4. A Lost pedig megtanított bennünket arra, hogyan éljünk túl és pasizzunk be (smink nélkül) egyszerre a dzsungel közepén (lebilincselő).

De ha mégsem találnánk fel magunkat még mindig itt van nekünk Tom Cruise, Will Smith, vagy éppen Bruce Willis! Annyiszor megtették már, biztos nem lenne ellenükre újra megmenteni a világot! :)

Tegnap a társaságban is felvetődött a kérdés: Ha bármit megtehetnénk, mi az amit ebben az utolsó két napban sietve véghez akarnánk vinni? Én mindenféle opcióra számítottam a bungee jumpingtól a bázisugráson át az utcai versenyzésig... Érdekes módon senki sem állt elő még csak hasonlókkal sem..vajon mindenki úgy elégedett az életével ahogy van vagy már nincs olyan amit ne tett volna meg rövid életében?  Vagy egyszerűen csak - én azt hiszem ez vezet közelebb a megoldáshoz - megbékéltünk a sorsunkkal, az életünkkel úgy, ahogy most van. Így 30 felé közeledve (ki-ki már a B oldalon) túlvagyunk már az eszetlen bulizáson (tisztelet a kivételnek), sokan meg is állapodtak, férjhez mentek, megnősültek, csupa olyan ember, aki már döntött, és döntései súlyát vállalja és többé nem változtatná meg azokat. Küzdöttünk kapcsolatok megmentéséért, szerelmekért, jobb jegyekért, egy munkáért, mindig igyekeztünk megtenni mindent. Én legalábbis igen, de azt hiszem a többiek is valahogy így voltak ezzel tegnap..

Hogy őszínte legyek én sem tudtam semmi olyat mondani amit feltétlenül szerettem volna ebben a hátralévő két napban csinálni. Igaz, hogy még sohasem voltam Thaiföldön vagy nem úsztam delfinekkel, de ebben a évben is csináltam olyan dolgokat, amikről azelőtt csak álmodtam ( vagy még azt sem): vettem egy német dog kiskutyát, megkóstoltam az osztrigát, házat béreltem a szerelmemmel a Balatonon, vagy éppen neki szurkolhattam az Olimpián és a világ különböző részein.
Egyet biztosan tudok, hogyha tényleg eljönne holnap a világvége, miután elbúcsúztam a szüleimtől hol, melyik ház teraszán és kivel várnám a legszívesebben...

Tulajdonképpen ha azt vesszük, sokaknak egy szakítás is a világ végét jelenti. A saját, aktuális kis világa végét. Az enyém is még csak pár hete ért véget, és ezek után bizton állíthatom, a maják nem tudnak újat mutatni! :)

RSVP

Kedves Naplóm!

Miközben a szekrény előtt álltam tanácstalanul, az esti bulis öltözékemen töprengve, egy kedves barátom gondolatai jutottak eszembe. Egyszer réges régen még a Romkertben, enyhén illuminált állapotban épp valamiről keseregtem neki (gondolom valami fiú lehetett a dologban, kizárásos alapon, egyébként nem vagyok egy nyafogós típus), amikor felém fordult és azt mondta: "Ildikém, hidd el nekem, minden az, aminek látszik." Ez a mondat azóta is a fejemben cseng és bár több száz könyvet elolvastam az elmúlt 28 évben, egyikben sem találtam olyan nehézsúlyút, ami a Peti mondatával versenyre tudott volna kelni.
Miközben mi nők, a valószínűségszámítás minden lehetséges képletét összeszedve, a kombinatorika összes egyenletét segítségül hívva próbáljuk megfejteni a pasiktól kapott sms-eket, emaileket, leveleket és telefonhívásokat, miközben folyton a sorok mögött próbálunk olvasni, valahogy a vége mindig az lesz, hogy egyszerűen csak a sorok maradnak...és rájövünk, hogy bizony nem volt közöttük semmi. El lehet hinni, hogy azért nem akar egy pasi egy kapcsolatot, mert
a) nehéz anyagi helyzetbe került
b) meghalt a kiskutyája
c) gondok vannak a munkahelyén, családjában
d) egyedül kell lennie, hogy gondolkodhasson stb, stb...
de hogy imádott Kabinosomat idézzem, "ez csak süket duma". Az hiszem, hogy 50 év televíziós és ugyanennyi év kapcsolati tapasztalattal a háta mögött, ő egy elég megbízható forrás. :)
Ha valaki szerelmes Beléd és Veled akar lenni, mindegy, hogy jól főzöl-e vagy a tűzhelyet csak a Media Marktból ismered, mindegy, hogy kék pulóver van-e rajtad vagy sárga, mindegy, hogy szereted-e a kutyákat vagy sem. Egyszerűen nincsenek rossz lépések.
Nem lehet valamit jól vagy rosszul csinálni, nem vállalhatjuk magunkra, hogy igen, biztosan túl gyorsan kezdtem el belakni a konyháját és megijedt, hogy el akarom vetetni magam...Én nem tudok a kanapén körmöt lakkozni és a pasimra várni, hogy étterembe vigyen. Nem így neveltek. Nem ezt láttam otthon sem. És nem azért mert a házas életre treníroznám magam, hanem mert ilyen vagyok. Elhiszem, hogy sokkal több fiút megbolondítanak a tehetetlen, önálló életre teljesen alkalmatlan vagy másszóval életből felmentett cicababák, én is próbáltam olyan lenni, de nem ment.

Gondoljunk csak bele, nem lenne egyszerűbb az életünk, ha tényleg csak azt olvasnánk el, ami le van írva és tényleg csak azt hallanánk ki egy telefonbeszélgetésből ami valóban el is hangzott? Kétségtelenül könnyebb dolgunk lenne. És elmondok még egy titkot: ha egész nap nem hív a srác, az nem azért van, mert lemerült a telefonja...kemény, mi? Igen, az igazsággal az a baj, hogy nagyon fájdalmas olykor. De ha nem ámítjuk magunkat tévképzetekkel és nem gyártunk önfelmentő törvényeket, kétségtelenül kevesebb fájdalomban lesz részünk életünk során. Hiszen azért senki sem hibáztatható, ha nem alakulnak ki benne bizonyos érzelmek egy másik ember iránt, de azért igen, ha áltatja a másikat azzal, hogy mégis. Én hiszem, hogy érdemes hinni a látszatnak, mert tényleg minden az, aminek látszik.

Peti a ma esti buli szervezésénél is ehhez az elvhez ragaszkodott, az RSVP az egyik legjobb koncepció amit a bulizás történelme során kitaláltak itt Magyarországon. Egyszerű és tiszta. A buli vendéglistás, a társaság válogatott és szigorúan 21.00-től tart 02.00-ig, hiszen a résztvevőknek értékes a másnapjuk is! Szeretnének egyet mulatni, de holnap ugyanúgy vár rájuk a munka, így nem maradozhatnak ki reggel 6-ig egy sima hétköznap...

És erről jut eszembe, hogy nekem még mindig nincs mit felvennem...szóval vissza a szekrényhez! :)

Nem katasztrófa, csak karácsony!

Kedves Naplóm!

Visszavonhatatlanul karácsony lett. Már javában üvöltöttek úton-útfélen a karácsonyi slágerek, előkerültek a sötét színű ruhák, minden lány sötét színűre kezdte lakkozni a körmeit, a megjelent a műsorújságban a Reszkessetek betörők! Az edzés tervem szerves részeként nálam is a hólapátolás lett az új kardio-fitness (sikeresen megelőzte a vásárlást). Nálunk a budai hegyekben ilyenkor zord állapotok uralkodnak, ami egyfelől látványra gyönyörű, de a kocsikat napról-napra kivakarni a néha 30 cm-es hóréteg alól nem mindig arat osztatlan sikert sem nálam sem pedig a szomszédaim körében. Ma reggel is megláttam az alsó szomszédomat, Szabit, vehemensen lapátolni a feljárón, gondoltam besegítek neki, szegénynek biztos van elég baja a magyar elsőosztályban az Újpest futballcsapat kapusaként :) Arról nem is beszélve, hogy Bella megőrül a hóért - az én legnagyobb bánatomra - pici életében most látja először és órákig el tudna ugrándozni kint ilyenkor! Hatalmas beleéléssel csúszkál és rohangál benne amikor kiengedem (sajnos ilyenkor a szomszéd gyerekek hóemberei is áldozatul esnek). Titkon reménykedtem benne, hogy fázni fog és többet tespedünk majd a TV előtt kettesben, de ahogy a mellékelt ábra is mutatja, amíg gazdi vagyok sétálnom kell, na nem mintha annyira bánnám, hogy a téli kilóknak nem lesz akkora esélyük megtelepedni! Tehát már csak Belláért is, lapátoltam keményen...

Nálunk is karácsony lett itt az Andrássy úton, egy hatalmas, gyönyörű karácsonyfát állítottak az Opera elé, néhány jótékonysági egylet kis faházaiban pedig teát, kávét és forralt bort kínálnak a turistáknak és az erre járóknak. Egy múlt századból itt ragadt, cilinderbe és fekete szmokingba-fehér sálba öltözött fickó pedig sült gesztenyét árul, aminek az illata körbelengi a magasztos épületet. Amikor épp arra megyek el, és megcsapja az orromat az illat, szép emlékek jutnak eszembe...

A decemberben mindig azt szerettem, hogy olyan üzletek és vendéglátó egységek is kinyitottak vasárnap, amik az év több szakában zárva tartották kapuikat a hét utolsó napján. Így voltam én is a kedvenc reggelizőhelyemmel, a Sarki Fűszeressel. Így hát reggel fogtam magam és hólapátolás után a hónom alá vettem a laptopomat és lementem enni (és írni). A törzshelyekben az a nagyszerű, hogy amikor belépsz az ajtón már odateszik a kedvenc tejeskávédat főni vagy ha esetleg kakaót rendelsz, megkérdezik, hogy valami gond van-e, hogy ma nem a szokásosat kéred..erre mondjuk az én esetemben volt példa az utóbbi pár hétben...Érdekes, amikor az ember életében változás történik, még a szokásos dolgok is sokszor idegennek tűnnek, vagy csak egyszerűen meg akarunk próbálni azokon is változtatni. (Tegnap anyukám is megkérdezte, hogy nem akarom-e visszafesteni a hajam szőkére, az mégiscsak vidámabb szín, hátha feldobna....néha nem értem az őseimet, egészen furcsák tudnak lenni :) Még jó, hogy a kedvenc tejeskávémhoz (mézzel!) a Sarki Fűszeresből még most is ragaszkodom. :) Nemcsak azt imádom itt, hogy bártan be lehet hozni kutyát is télvíz idején, hanem hogy olyan kiszolgálásban részesülsz, ami páratlan manapság (vendéglátós családból jövök, tehát tudom miről beszélek). Ez a kis delikátesz az újlipótvárosiak kis szigete, itt mindenki ismerősként üdvözöl mindenkit és az ott dolgozók is pontosan tudják ki-kicsoda vagy éppen hogy issza a kávéját. Én az idei beiglit is itt rendeltem, a házias énemet kicsit kiraktam az ablakba mostanában, sosem motivált, ha magamnak kellett főznöm és Bella sem a legmegbízhatóbb közönség ilyen téren (miután mindent megeszik ami az útjába kerül). És így egy kicsi gondot anyu válláról is levettem az ünnepi készülődéssel kapcsolatban.
Olyan legendákkal is volt szerencsém sokszor itt beszélgetni és együtt kávézni, mint az olimpiai bajnok vízilabdázó, Dr. Szívós István, a televíziós legenda, Rózsa György és még sorolhatnám. Emlészem arra a januári napra amikor berontottam a Fűszeresbe az eindhoveni vízilabda Európa-bajnokságra szóló jegyeimet lobogtatva. Pista bácsi csak annyit mondott csendesen és bölcsen: "Jó magának, kedvesem!" Igen, Pista bácsinak igaza volt, tényleg jó volt nekem. (A másik kedvenc mondásom tőle egyébként: "Tudja miért választottam én annak idején a vízilabdát, kedvesem? Mert én egy nagyon gyáva ember vagyok!")

Pontosan ismertem a környéket. Minden szegletét. Amikor átnéztem a Szent István park túloldalára, eszembe jutott, hogy ott csupán egy röpke pillanatig lehettem boldog. A közelmúlt történései megértették velem, hogy felégettem az összes hidat, ami átvezetett a parkon..
Korán volt és viszonylag kevesen jöttek még reggelizni. Egyedül voltam, a karácsonyi hangulatban pompázó kis Sarki Fűszeres meghitt magányában...

Szabadság

 

 Kedves Naplóm!

A hétvégén elgondolkodtam azon, mit is jelent a szabadság fogalma. George Michael Freedom című száma óta ikonikus lett a klip és a vele járó életérzés, de mi is a szabdság tulajdonképpen?

 Az értelmező kéziszótár szerint korlátok nélküli állapotot jelent, „amely egy ideális helyzet, amikor egy személy vagy csoport az élet minden egyes területén tetszés szerinti lehetőséggel bír bármivé lenni, bármit megtenni, bármivel rendelkezni, mások ugyanilyen állapotának, illetve a közös környezet fennmaradásának megsértése, lerombolása nélkül.” Erre persze tökéletes példák voltak például a XVIII. században a feudális békjók lerázására irányuló törekvések vagy napjainkban a katalánok 1,5 milliós megmozdulása és népszavazási kezdeményezései az önálló állammá válásra. De egy csoport esetén nem elég egy ember törekvése, hiszen az elnöknek tömegeket kell maga mellé állítania ahhoz, hogy egyáltalán komolyan vegyék a szándékát. Arthur Mas katalán elnöknek például ez a múlt héten nem éppen sikerült, hiszen az előző ciklushoz képest helyet veszített a 135 fős spanyol parlamentben. Mi okozhatta az emberek visszalépését ott ahol egy-egy elszakadáspárti tüntetésen legalább 1,5 millió ember vonul Barcelona utcáira...Politikai elemzők szerint a gazdasági érdekek megkívánnák a szeparációt viszont a nép mégis ragaszkodik ahhoz a fajta biztonsághoz amit Madrid és az állam nyújt számukra.

Egy kapcsolatban pont az ellenkezője igaz: előfordul ugyanis, hogy gazdasági érdek miatt nem akar valaki külön válni a másiktól (legyen az bárminemű materiális ok nem feltétlenül a pénz) de természetesen a biztonság is fontos amit egy másik ember és egy kapcsolat ténye adhat adott esetben. Hibáztatható-e az, aki járt utat nem hagy el a járatlanért és kompromisszumokat köt bizonyos biztonsági tényekzők ellenében? Véleményem szerint nem. A kapcsolatokon túli világ ugyanis könyörtelen. A nők ádáz és kíméletlen küzdelemben igyekeznek megszerezni a partiképest agglegényeket és ebben nem ismernek tréfát. A hétvégén egy új helyre, a BOB-ba látogattunk a lányokkal egy italra (most nagyot akartam mondani, de mivel még a szomszédba is autóval megyek ilyen hidegben, felelősségteljes sofőrként maradtam a limonádénál) és némi beszélgetésre. Ilyenkor teljesen elkalandozik a figyelmem és csak az embereket figyelem, milyen szórakoztatóak, ahogy flörtölnek. A lányokat akik a legelképesztőbb „aligruhákban” billegetik magukat a bárpultnál vagy a srácokat akik úgy néznek végig mindegyiken mintha eléjük tették volna életük legjóképűbb steak-jét a Pampas-ban. Mindig azon tűnődöm ilyenkor, hogy ezt a fajta szabadságot vajon hányan élvezik közülük? Vajon 10-ből hány lány harcol elkeseredetten ezen a húspiacon, hogy végre egy kapcsolat biztos „börtönében” tudhassa magát? Véleményem szerint meglehetősen sokan vannak..

Ugyanakkor én azt gondolom, hogy ha az ember jól csinálja, egy kapcsolatban is maradhat szabad egészséges határokon belül. Hiszen úgysem jó sülve-főve együtt lenni a másik emberrel, néha jót tesz, ha hiányzik a másik, egy kicsit. A kevesebb több, mondják sokan. De itt is meg kell találni azt az egyensúlyt, amivel nem bántod meg a másikat, vagyis nem rombolod le a másik állapotát, ahogy az értelmező szótár fogalmaz, ami szerintem itt a másik bizalmára vonatkozik. És azt bizony a párkapcsolati iskola alsó osztályában is megtanították, hogy a jó kapcsolat alapja a bizalom. De ez egy másik bejegyzés, most nem hiszem, hogy kellően elfogulatlan tudnék lenni ebben a témában.

Van egy harmadik csoportja is a szabadságnak, amikor nem te választod a szabad létet, hanem a másik vagy éppen mások döntése kényszerít bele vagy éppen hajszol bele. Ilyen tulajdonképpen a szakítás is ha nem közös megegyezésen alapul.  Érdekes, hogy ilyenkor nem megkönnyebülést vagy felszabadultságot érzel, hanem tompa ürességet. Nem új utakat, vagy új  embereket keresel (tisztelet persze a bárokban lebzselő kivételnek), hanem puszta megnyugvást. Keresed az utat az elfogadáshoz, a beletörődéshez ami sokszor nagyon nehéz és rögös. Ezt hivatott prezentálni Carrie Bradshaw egyik idézete is:

„I untied myself from Mr. Big, I was free, but there was nothing exquisite about it.”

A szabadsággal az a baj, hogy nem mindenki tud élni vele. Nem mindenki arra használja, amire való. És sokan életük végéig kergetik anélkül, hogy definiálni tudnák a fogalmát vagy tudnák, hogy pontosan mit is keresnek. És van vele még egy probléma is: a szabadág sokszor nagyon magányos dolog – ezt már a Hobo Blues Band is megénekelte és ők már csak tudják! :)

 

A párizsi feleség

Kedves Naplóm!

Valahogy még mindig ez a megszólítás áll a legközelebb a szívemhez, pedig biztos lehetne találni sokkal trendibbet a blog világból. :)
Ma tényleg tudatosult bennem, hogy közeledik a karácsony: az Operánál ma állították fel a gyönyörű, hatalmas, feldíszített fenyőfát, kikerültek a Diótörő plakátjai és az első faházak  ahol forraltbort árulnak. Egy múlt századbeli jelmezbe öltözött, cilinderes fiatalember pedig sült gesztenyét árul a lépcsősor tövében, ez itt a mi kis karácsonyi szigetünk itt az Andrássy úton. Nagyon hangulatos lett minden, sok szép emléket idézett fel bennem a sült gesztenye illata...

Nálam a tél az olvasás időszaka. Imádok hétvégén bebúrkolózni egy plédbe és a meleg szobában teával a kezemben olvasgatni. (Ezen a télen már Bella is csatlakozik hozzám legnagyobb örömömre.) Most különösen megnyugtat az olvasás, hiszen egy teljesen más világba is tudok sokszor szökni a valóság elől. Általában, amikor a bookline értesít, hogy megérkezett a legutolsó rendelésem, gyorsan belehúzok, hogy hamar befejezzem az éppen aktuális olvasmányt, hogy másnap rohanhassak is az Astoriára, hogy átvegyem az újakat :) Marian Keyes az egyik kedvenc szerzőm, tőle is van még amit el sem tudtam kezdeni, de Dr. Kárpáti György is várakozik még, hogy néhány vízilabdás írással újra megörvendeztethessen.
Viszont tegnap befejeztem Paula McLain: A párizsi feleség című könyvét, amiről mindenképpen szerettem volna pár sort írni (inkább ódákat zengeni azt hiszem), mert lebilincselt a történet. Az új sikerkönyv már több mint 700.000 példányban kell el, és Ernest Hemingway első házasságának szívszorító története. Kevesen tudják Hemingwayről, hogy amatőr boxoló volt, 4 házasságot kötött, alkoholizmussal küzdött ami végül öngyilkossághoz vezetett. A könyv feldolgozza híres íróvá válásának folyamatát, a folyamatosan mellette álló és töléketes hátországot biztosító feleség és csodálatos anya, Hadley Richardson történetét valamint azt is, hogyan vezetett Hemingway árulása az irodalomtörténet egyik legszebb szerelmének a végéhez (Figyelem! Kórosan romantikus). Bepillantást nyerhetünk a 20-as évek Párizsának történetébe, kultúrájába, a kávéházak, a hedonizmus értékeibe melyek teljes ellentében álltak a monogámia hagyományos értékeivel..
Hemingway imádta Spanyolországot, minden évben ellátogatott Pamplonába, a San Fermin fiestára és végignézte az összes corridát, mindig a legjobb helyekről izgulta végig a legjobb torreádorok "táncát" és minden alkalommal ő maga is részt vett az amatőrök versenyén. Még a terhes feleségének is megmutatta ezt a fergeteges kavalkádot! :) Mennyivel másabb volt így, könyvből olvasni erről a hihetetlen izgalmas ünnepről, mint olyannak a szájából hallgatni az elbeszélést róla, akinek az életét a sajátoménál is jobban féltettem. Elgondolkodtam, hogy mi nem ész nélkül rohanunk-e a kapcsolatainkba..akárcsak a bikák Pamplonában, amikor eldördül a pisztoly, pár perc alatt elérnek az Arénáig, ahol a biztos halál vár rájuk. (Közben pedig piros kendős fiatalok rohannak előlük, pusztán az adrenalintól hajtva, színtiszta vakmerőségből.) Mi is azonnal el akarunk érni a kapuig, pedig fogalmunk sincs, mi vár ránk a túloldalon! Talán mert nem érezzük a félelmet, csupán a másikat féltjük, mi pedig tűzön-vizen át rohanunk tudomást sem szerezve arról, hogy milyen maradandó sebeket ejtünk utunk során.

Bocsánat, ha túl sokat időztem volna a könyvnél, de annyira megragadott a történet, a helyszínek, hogy szeretném bátran ajánlani mindenkinek és a könyvből a kedvenc idézetemmel zárom ezt a bejegyzést, ami kíválóan tükrözi azokat az érzéseket, amelyeket nem olyan régen én is éreztem:

"Milyen hihetetlenül naivak voltunk mindketten azon az estén. Szorosan kapaszkodtunk egymásba, betarthatatlan ígéreteket tettünk, amelyeket nem lett volna szabad hangosan kimondanunk. Néha ilyen a szerelem. Már akkor jobban szerettem őt, mint életem során bárkit vagy bármit. Tudtam, hogy feltétlenül szüksége van rám, és azt akartam, hogy ez örökké így legyen."

Ígérem, hogy a hétvégén valami személyesebbet is prezentálok. :)

Home sweet home - part 2

Akkor in medias res csak úgy folytatom a korábbi gondolatmenetet:

Lacival 2 évvel ezelőtt kezdtem együtt dolgozni, akkor is egy érzelmi válság után menekültem egyenest az edzőterembe. Viszont idén tavasszal más irányt vett az életem és abbahagytam a rendszeres edzést. Laci személyi edző és mellette testépítő is, pontosan tudja, milyen edzésekkel és étkezéssel lehet átalakítani illetve formálni egy férfi vagy egy női testet. Főiskolás korom óta mindig az Arnold Gymbe jártam, mindig azt szerettem a helyben, hogy soha nem akart többnek látszani, mint ami. Egy hardcore testépítő teremnek. Nincs fitness-wellness, ilyen kezelés olyan cardio-géppark, csak vasak vannak. Sok és nehéz vas. (Persze vannak aerobic, zumba órák meg ilyesmi de én életemben nem tudtam élvezni a nagy közös CD hallgatást és arra való ugra-bugrálást.) Azt pedig mindenki megtanulhatta a Rocky filmekből, hogy a papírforma szerinti erősebb ellenfél legyőzéséhez elég néhány disznótetem, egy pad, egy szekér és némi hóban futkosás. Szóval, az Arnold egy igazi, békebeli testépítő terem, csupa Arnold képpel a falon, jellegzetes illattal és a megszokott arcokkal: pattanásos tinédzserek akik próbálnak izmot erőszakolni a vézna karocskájukra, nagymenő, tetovált testépítők, izmos csajok, akik igyekeznek karban tartani a testüket, fiatal menedzserek akiknél trendi, ha elmondhatják a következő randijukon, hogy hetente kétszer edzeni járnak, de alapjában véve nem viszik túlzásba a súlyok emelgetését. De az tény, hogy itt minden egyes bóknak ereje van, azonnal tudod, ha bármelyik edző megdícsér, hogy jól csinálod, amit csinálsz. Nekem sosem az volt a célom, hogy én legyek a következő Madonna vagy, hogy kockás hasam legyen, de így 30 felé már komoly edzésterv kell ha nem túl jó a genetikád, hízékony vagy és szeretnéd elkerülni a "teleszart zokni" effektust is. :) bocsi de az egyik legszemléletesebb hasonlatom erre..

Itt voltam megint. Amíg ültem a fotelban és vártam Lacira eszembe jutott, hogy utóljára januárban, egy nappal azelőtt ültem ebben a fotelban a Nemzeti Sporttal a kezemben a vízilabda eredményeket böngészve, mielőtt indult volna a gépem a januári vízilabda Európa bajnokságra Eindhovenbe. Ami a helyet illette, otthon voltam, minden és mindenki ismerős volt, úgy tűnt mintha megállt volna az idő körülöttem. Csak én voltam egészen más, valami visszavonhatatlanul eltört és megváltozott bennem azóta.

Az edzés végére minden izmom reszketett, de valami nagyon jóleső fáradtság vett erőt rajtam és úgy éreztem az agyam is egy kicsit visszavett végre magából. Ezután megittam egy csokis protein turmixot, szigorúan az anabolikus résben. Egy nálam okosabb és jóval erősebb sportoló egyszer azt tanította, hogy ki kell használni a közvetlenül edzés után keletkező ún. anabolikus rést és akkor kell a lehető legtöbb fehérjét bevinnünk a szervezetünkbe, ezáltal is növeljük az edzés hatékonyságát. :)

Lassan kezdtem ugyan visszakapni és újjá építeni a régi életemet, rendbe tenni magamat, a gondolataimat, de ahogy a közelgő születésnapom gondolata rémítgetett, jobban egyedül éreztem magam, mint valaha...


FONTOS!
U.I. Ha már egyszer az Otthon édes otthon címet adtam ennek az utolsó 2 bejegyzésnek, egy felhívást hadd intézzek itt minden kedves olvasóhoz. Szeretném kérni, minden ismerősömet, aki eddig még nem tette meg, hogy LIKE-olja és ossza meg az oldalamon található NOT Without My Son közösségi oldalt. Egy nagyon kedves barátnőm a világ másik végén, egy Isten háta mögötti kis francia polinéz szigeten harcol a 3 éves kisfiáért és nagyon szeretnénk felhívni a megfelelő hatóságok figyelmét, hogy kellő támogatást kaphasson az ügy és Patrícia minél hamarabb hazatérhessen a kisfiával. Nagyon szépen köszönöm előre is mindenkinek és utólag azoknak is, akik már megtették ezt a kedvemért.

Home sweet home

Kedves Olvasó!

Na jó beismerem, ez egy kicsit nagyképű volt, de még mindig kísérletezgetek a megszólítással, hogy autentikus legyek, keresem az igazit. :)

Lassan 10 éve élek Budapesten és mindig irigyeltem magam azért, hogy bármikor, ha elegem volt a nagyvárosból, az emberekből, csak beülhettem a kocsimba és levezethettem Zemplénbe a családomhoz, ahol tiszta levegő, nyugalom és finom házikoszt várt. Mindig voltak jelek, amikből arra következtettem, hogy ha még egy percet itt kell maradnom egészen biztos, hogy megbolondulok. Így volt ez múlt szombat reggel is. Gyanútlanul sétálgattam egy normafai ABC polcai között reggeli után kutatva amikor megláttam az üdítő szekciónál néhány üveg Solan de cabras vizet...nem voltam felkészülve, hogy a barcelonai háztartás állandó résztvevői közül bármelyik is rámintegethet egy magyar közértben. Ott álltam a bolt közepén és zokogtam mint egy kislány...Hogy is van abban a dalban? "elég lesz mindig 4 liter, hazáig eljutsz ennyivel.." nahát nekem nem volt elég, benzinből legalábbis semmiképp és nem Sátoraljaújhelyig, de mennem kellett. Muszáj volt.

Amikor a semmiből újra kell építened magad, jobb, ha oda térsz vissza először is, ahonnan elindultál. Részletenként kell összeraknod minden kis mozaikot, hogy visszakapd önmagad, a céljaidat és megértsd, ki is is vagy valójában. Ha te nem látod át, akkor mások sem fognak megérteni soha. Nekem nagy szerencsém van a családommal. Nem kérdeznek. Soha nem is kérdeztek. Látják, hogy vívódom magamban, de tudják, ez az én harcom és talán egy kicsit örülnek is, hogy nem zárom ki őket teljesen belőle. Ugyanakkor megértik a fájdalmamat és amikor csalódom, azt látom rajtuk, hogy ők is csalódtak..hát igen, néha azt érzem, ők jobban szeretnék, hogy boldog legyek mint én magam :)

A zempléni hegyek mindig megnyugtatnak, olyan erőt sugárzóak. A levegő olyan friss, hogy szinte beleszédülsz és azt érzed, hogy magát az életet szívod magadba. Újra és újra. Bejártam a fél világot, de ehhez foghatót sosem éreztem, úgy hívják: otthon. Vannak sokkal szebb, melegebb és izgalmasabb helyek, de mindig ide jövök HAZA. És ez már egy biztos pont, egy biztos alap, ha valahonnan jövök akkor tartozom is valahová, vagy nem?

Két nap pihenő és egy befejezett könyv után visszajöttem a forgatagba, hogy elkezdjem a hetet. Sok mindent volt alkalmam végiggondolni és úgy döntöttem újra embert faragok magamból ( nem nőt, ott még nem tartunk, de valami olyasmit). :) Ott álltam sápadtan, legyengülten, kicsit meg is fázva, életem egyik legrosszabb periódusában, lógtak rajtam a cuccaim..ahogy két évvel ezelőtt, most is csak egyvalakit tudtam elképzelni, aki segíthetne visszaváltozni.
Ígyhát felhívtam..

Folyt. köv..

A döntéshozó

Kedves Blogom!

Na jó még ez sem tökéletes megszólítás, de dolgozom rajta, megígérem.
Ma azért ragadtam billentyűzetet, hogy megosszam a tegnapi moziélményemet ami tényleg az egyik legemlítésreméltóbb volt a közelmúltat tekintve (vagy talán azért volt ez a legemlékezetesebb, mert egy igazi vesztes vagyok, aki még az Alkonyat záró epizódjára sem tudott tegnap premier előtti belépőt szerezni, annak ellenére, hogy egy éve erre vártam, na mindegy fátylat rá). :)

The Words, vagyis Lopott szavak. Ha nem bilincselt volna le annyira a sztori, könnyen elveszhettem volna Bradley Cooper vakítóan kék szemében, de még ez sem volt elég, hogy elvonja a figyelmem Jeremy Irons fantasztikus játékáról, akinek a karatere és annak életrekeltése teljesen elvitte a filmet és engem is feltétel nélkül magával ragadott. Nem akarok sokat elárulni a sztoriból, mert én is utálom, ha előre lelövik a poént (mondjuk azt is, ha túl klisé a vége, de jelen esetben ez semmiképpen sem áll fenn).
A film egy fiatal, ambíciózus íróról szól, az ő pályafutásáról és egy döntésről, ami az egész jövőjét és karrierjét megváltoztatta. Nemcsak döntésekről szólt az alkotás, de azokról az áldozatokról is egyben, amiket egy-egy döntéssel hozunk életünk során. Mit vagyunk képesek feláldozni a sikerért? Miért vagyunk képesek veszélybe sodorni a legnagyobb szerelmet is? Sorsokról szól, amelyek egy döntés hatására egészen más fordulatot vettek. Van a filmben egy monológ, Jeremy Irons karakterétől, amit szó szerint sajnos nem tudok idézni, de a lényege az, hogy a döntések meghozatalában tudnak minket terelgetni, de a döntésekkel az a legnagyobb baj, hogy nekünk kell meghoznunk őket viszont amikor együtt kell élnünk velük..abban már senki sem tud segíteni többé. Ha rossz döntést hoztunk, az életünk végéig a mi belső harcunk marad....

Ennek súlyát ma egy picit én is éreztem magamon, amikor apukám arra kért, hogy nézzek meg neki egy autót, amit az interneten talált és szeretne megvenni holnap(!). Hirtelen nem tudtam eldönteni, hogy elfelejtette-e, hogy lánynak születtem vagy naivan azt gondolta, 28 évesen több mint 10 év autóvezetéssel a hátam mögött, többet is tudnék mondani a beszámolómban minthogy: "igen apa szép autó, jó fekete." Nem okozhattam csalódást, úgyhogy felvettem a legjobb"hozzáértőnek tűnök" kabátomat :) Komolyra fordítva, tulajdonképpen súlyosnak éreztem a terhet, hogy egy használt autóról alkossak véleményt, amibe ezáltal én ültetem a szüleimet, a döntésem kihat majd az életükre ezentúl.....De az apám is hozott egy döntést. Megszólalásig ugyanazt az autót választotta, mint amilyennel 2 hónappal ezelőtt súlyos balesetet szenvedtek édesanyámmal és amiből mindketten sértetlenül szálltak ki. A szakértők szerint mégegyszer megszülettek. A hibás Suzuki sofőrjét, aki beléjük hajtott, mentőhelikopter szállította a miskolci kórházba és egy ideig nem volt biztos, hogy élve megússza.
A hybrid Toyota Camry kiállta a próbát, amennyire én meg tudtam ítélni, jó állapotban volt és egy kicsit bennem voltak a baleset képei, hogy ezzel az autóval nem hibázhatunk és ez megkönnyítette a végső döntést nekem és a családomnak is. Azon is gondolkodtam, hogy hétvégén beállok a roncs (még el sem szállították) mellé az újjal és csinálok egy előtte-utána sorozatot :) na jó ez durva volt, bocsi...

Sokféle döntés létezik: logikus, érzelmi alapú, ok-okozati, következetes, szükségszerű, váratlan, megfontolt, stb. De amikor el kellene döntenünk, hogy egyszer s mindenkorra továbblépünk, magunk mögött hagyjuk a múltat: össze kellene pakolnunk fényképeket, ajándékokat, emlékeket és be kellene dobozolnunk őket....ezek azok a döntések amik tudjuk, hogy szükségesek, időszerűek, de néha egyszerűen képtelenek vagyunk meghozni őket.....

"Take me out to the ball game"

Kedves Naplóm!

Azt hiszem a blogolás világában ez ma már nem túl autentikus indítás, de most hadd kezdjem úgy életem első hivatalos blog bejegyzését, ahogy régen, kislányként a bársony kötésű naplómat is rendszeresen megszólítottam. Miért szántam rá magam arra, hogy blogot kezdjek? Az elmúlt évek alatt rájöttem, hogy mindig könnyebb feldolgozni a bánatot és megélni az örömöt, ha azt kiírom magamból; akár egy facebook üzenet vagy post formájában, akár egy levélben egy barátomnak, vagy csak egy naplóbejegyzésként lementve a számítógépemre. Miért ez lett a neve? Ez egy régi történet, egy nagyon kedves becenév története, amit talán egyszer el is mesélek, mert nagyon közel áll a szívemhez. Miért most kezdek blogot írni? Amikor az ember életében változás történik akár pozitív, akár negatív irányú, mindig próbál valami újba kezdeni, hogy ezáltal is bevonzza az új élményeket.  A célom természetesen nem az, hogy a múlton rágódjak vagy elemezzem a volt kapcsolatom problémáit, múltbéli csalódásokat, de nemrég lezártam egy fejezetet és tudósítani szeretnék az új útról, amin elindultam,  amelyen elkísérnek a barátok, a család, új élmények velük vagy éppen Bellával a kutyámmal, új történetek és valóra vált mesék. Álmok, melyek egyszer már valóra váltak és hirtelen porrá is lettek, de amik talán újra megvalósulnak egyszer. És bízom benne, hogy a történeteimmel talán én is segítségére lehetek valakinek az újrakezdésben, pozitív hozzáállásomból, mint forrásból talán más is tud majd meríteni. 

Amikor az ember lánya hirtelen visszacsöppen a régi, szingli életébe abban a pillanatban nem is tudja  pontosan mihez is kezdjen. Az mondjuk kétségtelenül sokat segít, hogy néhány barátnője szintén pár nap eltéréssel becsöppen mellé (természetesen ennek nem örülünk, de a tény, hogy nem vagyunk egyedül, mindig megnyugtató)...Viszont valahogy nem érezte azt egyikünk sem, hogy hirtelen rohanni kellene a fodrászhoz hajat vágatni, szőkére festetni, megtanulni eszperantóul, tetkót vagy hasonló őrültséget csináltatni. Ebből már kinőttünk. Ha viszont tényleg valami változatosságra vágyom, elég ránéznem a mérlegre és a rajtam lógó régi ruhákra. Erre mondják, hogy ilyen áron bizony nem kellene az a bizonyos fogyás! :)

Amikor vasárnap reggel felkeltem, én először olyat csináltam, amit mindig imádtam, amitől egy csodálatos évet és embert kaptam és amitől nem akartam a kapcsolatom rossz végkimenetele miatt egy életre elidegenedni. Kimentem a Theodora magyar férfi vízilabda kupadöntőre! Kíváncsi voltam milyen lesz újra beszívni a klórszagot, és csak úgy végigülni a meccset a hangulat kedvéért. Nem úgy, hogy minden idegszálad ki van élezve arra, hogy a szerelmed nehogy megsérüljön és minden egyes alkalommal összerezzensz amikor a víz alá nyomják. Annak is megvolt a sajátos hangulata: együtt lélegeztem vele és folytottam vissza a levegőt én is, amikor alámerült, együtt izgultam a csapata minden mozdulatánál, hogy vajon góllal végződik-e az akció, hogy vajon kiharcolja-e az ötméterest és próbáltam a legjobb kamera és videó felvételeket készíteni, hogy megörökítsem a szerepléseit, hogy én is mindig emlékezzek arra, mennyire szorítottam érte a meccs minden pillanatában. Ez most más volt. Másabb. :) Annak ellenére, hogy a megtelt Komjádi uszoda visszhangzott a szurkolók tombolásától, és a vuvuzellák, dobok és egyéb „hangszerek” zaja még a bíró sípját is elnyomta, én semmit nem hallottam, csak az emberek arcát figyeltem. A szurkolókét, akik minden idegszálukkal a meccsre összepontosítottak és sohasem estek ki a szerepükből, hogy a legodaillőbb rigmusokat kántálják és a játékosokét akik minden egyes gólnak úgy tudtak örülni, mintha már legalábbis a riói olimpia döntőjében dobták volna. Azt éreztem rajtuk, amit Dr. Kárpáti György könyvében olvastam, amikor a vízilabdához való viszonyáról írt: „ 37 év nem csekélység. Ennyi időbe belefér két jó és három közepes házasság. És még mindig nem érzem semmi jelét az elhidegülésnek.” Ez nagyon megfogott. Ezért szerettem mindig is a vízilabdát.

A Szeged győzött. Hatalmas örömünnep kerekedett az uszodában pillanatok alatt, villogtak a vakuk, a játékosok kiugráltak a vízből, hogy megöleljék szeretteiket és kezzet rázzanak a legvehemensebben szurkolókkal. Miután kijöttek a vízből, hogy átvegyék a kupát, a medence is ismét mozdulatlanná merevedett, semmi sem hasította többé a feszített víztükröt. Engem is egy ilyesfajta nyugalom szállt meg, egy szomorú nyugalom, ami valahol érthető is, de büszke voltam magamra, hogy végigcsináltam.  Még akkor is, ha pontosan tudtam, ezen a meccsen is minden sípszó, gól és karcsapás rá emlékeztet majd.

Egy vízilabda meccsen az a jó, hogy mindig van egy győztes. És az általában a legfújást követően ki is derül, hogy melyik csapat nyerte a mérkőzést. De vajon mikor derül ki, hogy egy szakításból ki kerül ki győztesen? Vagy itt csak vesztesek lennének? Vagy csupán egy egyszerű közhely a megoldás, amellyel zárom is a bejegyzést: az idő majd eldönti...

(Ha egy kicsit Carrie Bradshaw-sra sikeredett, elnézést kérek, de ebben számomra ő a legnagyobb példakép) :)