Egy hete egy másik életben...

Kedves Naplóm!

Felemeltem a fejem a monitorról és kipillantottam az ablakon. A Teve utcai székház hetedik emeletéről szinte belátható volt az egész XIII. kerület. Ahogy végignéztem a város ezen részén, olyan nyugodtnak tűnt, olyan békésnek. Szinte elképzelhetetlennek látszott, hogy néhány órája, világos nappal, a város közepén egy üzletben egy rablás során életveszélyesen bántalmaztak volna valakit. Egy fiatal srácot, egy kollégámat, egy barátomat...Ahogy Dávidra gondoltam hatalmas gombóc keletkezett a torkomban, könny gyűlt a szemembe és már nem láttam többé a várost. Nem is akartam látni. Gyűlöltem. Gyűlöltem a gondolatot, hogy egyik percről a másikra minden megváltozott. Egy barátunk egész életében viselni fogja ennek a rettenetes napnak az emlékét és csak reménykedünk benne, hogy sem pszichésen, sem pedig komolyabb testi károsodás formájában nem kell majd újra és újra megküzdenie vele. Aki rátalált és aki mellette volt, vajon meddig hordozza majd a bevésődött képet? Gyűlöltem, hogy innentől kezdve többé nem vagyunk biztonságban, nem úgy járunk dolgozni ahogy eddig és gyűlöltem szembe nézni a ténnyel, hogy manapság egy ember élete valóban egy fabatkát sem ér és hogy a rablók manapság már nemcsak rabolnak, hanem ölnek is. Csak úgy...

Ahogy visszapillantottam az asztalra, könnyben ázó tekintetem a nyomozó hatalmas szemeivel találkozott: "Folytathatjuk." -mondtam. Vettem egy nagy levegőt és újra végigpörgettünk a helyszínen készült fotókat, a sok vér láttán a gyomrom már erősen liftezett. Majd a kollégáimmal ismét nekiláttunk, hogy elemezzük a belső kamerák felvételeit. Bármennyire is próbáltunk okosak lenni, dühített, hogy amit teszünk nem más, mint csupán vaktában találgatás. Minden csak feltételezés, ötletelés, hangos gondolkodás aminek a vége az lett, hogy szinte már mindenki gyanússá vált. Senkiben sem bízhattunk többé...

Visszatérve a kihalt és kifosztott helyszínre bárhová értem, egyre piszkosabb lettem az ujjlenyomat levételéhez használt fekete portól, néhol még mindig a vér szaga elegyedett mindenféle gyomorforgató elemekkel, a DNS-mintavételhez használt anyagokkal. Egy pillanatra úgy éreztem mintha nem is a saját életemet élném, hanem valaki másét, aki egy röpke pillanat erejéig betekintést engedett a borzalmakkal és aggódással teli világába. Vagy éppen egy horrorfilm díszletébe...Mindeközben folyamatosan a telefonjaimat bűvöltem, hogy mikor érkezik a hír: Dávid felébredt a kómából! Nem emlékszik semmire és teljesen fel fog épülni! - de csak vártunk. Minden perc órának tűnt, minden óra egy teljes napnak tetszett. Azóta is csak várunk. Várunk a jó hírre,a megnyugtatásra, a vigaszra. Hogy ez az erős, fiatal szervezet beintett a gyilkosoknak!
Ahogy az üzletben álltam eszembe jutott, ahogy ülök az asztalnál Dáviddal szemben és éppen fociról beszélgetünk, ahogy szinte minden nap tettük, vagy éppen vízilabdáról, mert velem mindig szívesen osztotta meg az új infókat a foci világából és mindig kibeszéltük az legújabb átigazolásokat. Én mindig egy olyan lány voltam, akivel jókat lehetett a sportokról beszélgetni, legutóbb is éppen a wakeboard élményeimet ecseteltem neki! Aznap is be akartam nézni hozzá, ahogy az addig elmúlt napokban is tettem, de összefutottam egy filmrendező barátommal akivel elbeszélgettük az időt a készülő új filmjéről, így nem tudtam meglátogatni Dávidot. Miután elköszöntem az ismerősömtől, már jött a hívás, hogy azonnal rohanjak, mert Dávid megsérült...
Az elmúlt napokban sokat gondolkodtam azon, hogy ha nem kedvelem meg őt azonnal, nem tartom első látásra szimpatikusnak és nem mutatom be a főnökömnek, nem kapta volna meg ezt az állást fél évvel ezelőtt. Akkor talán most nem feküdne az intenzív osztályon...

Ebben a helyzetben nehéz bárkiben bízni. De muszáj. El kell hinnünk, hogy az orvosok a legjobb tudásuk szerint igyekeznek őt meggyógyítani a nyomozók pedig valóban éjt nappallá téve azon dolgoznak, hogy a tettesek nyomára bukkanjanak és felelősségre vonhassák őket. És bízunk Istenben vagy bármilyen transzcendentális erőben, hogy a jó emberekkel jó dolgok történnek, mert ennek így kell lenni és kész. És ha ez így van, Dávid esetében nincs okunk aggódni. És bízunk Dávidban is, az életösztönében, az életigenlésében, ami átsegíti majd ezen a rengeteg szörnyűségen....

És bízunk ismerősökben és ismeretlenekben, hogy gondolnak rá és küldik felé a pozitív energiát, hogy minél hamarabb kinyithassa a szemét és ismét mosolyogva köszönthesse a szeretteit és azokat, akik aggódnak érte.



U.I. Az alábbi képek terjesztése és az azon található elkövetőkről bármilyen információ nagyon sokat segíthet a bűnüldözésben, akinek van bármilyen használható lead-je, jelezze a BRFK életvédelmi osztályának a központi számok bármelyikén!

 http://www.police.hu/hirek-es-informaciok/legfrissebb-hireink/bunugyek/rablas-a-mobiltelefon-uzletben

Valamit visz a víz...

Kedves Naplóm!

Addig sok víz lefolyik még a Dunán..oly gyakran használt szófordulataink egyike elevenedett most meg a szemünk előtt kis hazánkban. A víz jött, látott és győzött. Ahogy általában a természeti erőkkel lenni szokott. Persze tartottak a gátak, nagy víztömeget fogtak meg a homokzsákok is, de ettől eltekintve kegyetlenül végigsöpört az országon és nemzetünk fővárosán a Duna. Mindent elöntött ami útját állta: utakat, házakat, autókat, kikötőket, emlékeket. A múlt héten egy írásbeli és egy szóbeli orosz nyelvvizsga, egy kerékbilincs, kutyaiskola és némi munka után hirtelen vasárnap lett, úgy döntöttem megpróbálok segíteni és beállok önkéntesnek. A már korábban lezárt Margit-szigethez szerettem volna menni homokzsákot tölteni vagy csak valahogy hasznossá tenni magam. Addigra az állatokat már kitelepítették a vadasparkból, a szállóvendégeket is a hotelekből és mindenki arra várt, milyen pusztítást végez majd a folyó. Amikor felhívtam a segélyvonalat, hogy megérdeklődjem hol lehet jelentkezni Margit szigeti önkéntes munkára, közölték, hogy ott már állnak a gátak, nincs szükségük több segítségre. Le voltam törve. Annyira szerettem volna valahogy megvédeni a kis szigetet, amit úgy szeretek. Vagy csak valahogy segíteni a védekezésben, hogy elmondhassam, tettem valamit én is annak érdekében, hogy a lehető legkevesebb kár keletkezzen benne. De nem volt visszaút, a Duna egy nagyot harapott a kis világomba. Akkor még nem sejtettem, de a Hajós Alfréd uszodával együtt a folyó elmosta a múltat is...

De ahogy minden elmúlik, úgy az árvíz sem tart örökké. A Duna hamarosan visszatér a medrébe és vele együtt mi is a régi kerékvágásba. Következik a fertőtlenítés időszaka. Az újjáépítésé...

Elgondolkodtam, vajon az életünkben hányszor kell fertőtlenítenünk és újrakezdenünk, újjáépítenünk az életünket? Hányszor kell a romokból újabb várat építenünk? És az a bizonyos tiszta lap tényleg annyira makulátlan, mint ahogy mi szeretnénk hinni? 

Mivel a Hármashatár-hegy, ahol lakom nem tartozik kifejezetten az árvíz sújtotta területek közé, a víz romboló erejével nem kellett szembesülnöm, ugyanakkor volt épp elég dolog magam és a ház körül, amit éppen ideje volt újjáépíteni.

A terasz is azon számtalan dolog közé tartozott az elmúlt fél évben ami egy kicsit sem érdekelt. Akkor döbbentem rá, milyen régen jártam ott, amikor a minap az asztalon szembe találtam magam egy tavaly nyáron ott felejtett hamutartóval. Elhatároztam, hogy itt az ideje kicsit "feltuningolni". Ha már homokzsákot nem cipelhettem, a pasaréti Oázis kertészetben a vállamra vettem egy 50 literes muskátli földet és nekiláttam a munkának. A végeredménnyel szuper elégedett voltam. Az alsó erkélyre magenta színű futó petúnia került, egy picike banánfa és egy kis piros leander, de hogy mégse legyen annyira cicababás a történet, a felső erkély ládákba egy nagyon különleges, fekete színű virágot választottam. Kicsit kontrasztos kívülről, pont annyira, amennyire a bentlakó!

Az árvíz régi-új udvarlómat is visszasodorta az életembe aki valahogy csak nem lelkesedett a gondolatért, hogy szabad maradjon. Ennyi év után már alapvetően fenntartásokkal kezelem ha valaki túlságosan hevesen bizonygatja, hogy csak én vagyok az akivel el tudja képzelni az életét (ha ezt eddig bárki komolyan gondolta volna, aki nekem ilyet mondott, legalább háromszor mentem volna már férjhez eddig). Én úgy gondolom, hogy nem az az igazi, aki nélkül nem tudod leélni az életedet, hanem aki nélkül nem akarod.  Mert ha valamit megtanultam 28 év alatt az az, hogy mindenki nélkül lehet élni. Mindenki pótolható. Amikor én küzdöttem valakiért az azért volt, mert nem akartam anélkül az ember nélkül élni. De ahogy mindenhez, persze ehhez is két ember kell. Hogy egyik se akarjon tovább menni a másik nélkül. Itt dől el, hogy egy szerelem kölcsönös, vagy csupán plátói. Itt dőltek el mindig az én eddigi kapcsolataim is. Nagymamám halála után egy kicsit megint elhagytam magam és valahogy nem volt erőm nemet mondani, gondoltam egy kicsit hagyom magam és meglátjuk mi fog kisülni belőle, hiszen nyilván jólesik az ember lányának ha udvarolnak neki. Ám a napi egy üzenet őszintén szólva még a legmerészebb várakozásaimat is alulmúlta. Ellenben megkaptam, hogy néha én is felhívhatnám...Miután hangosan belehahotáztam a telefonba, közöltem vele, hogy ha 28 évig nem hívogattam férfiakat akkor ezt biztosan nem most fogom elkezdeni és hogy szerintem hagyjuk is ezt a történetet, mert sajnos nekem ez ilyenformán kevés lesz. És a szemére vetettem, hogy régen azért ő egészen másképpen udvarolt. Mert mondjuk ennél, amit most mutatott be még a szomszédaimtól is több figyelmességet kapok. :) A történet legszebb része nem is ez volt, hanem az, hogy másnap reggelre a fiú kapcsolati státusza a legismertebb közösségi portálon hirtelen "egyedülálló"-ról "kapcsolatban"-ra változott egy lánnyal, aki természetesen nem én voltam...
Egy pillanat alatt átláttam, hogy a közös vacsora nem a szigorú diétája miatt maradt el (öreg róka is mindig újat tanul ilyen rossz dumát sem hallottam még), hanem hogy ne bukjon le velem a belvárosban és nyilván az sem volt véletlen, hogy a WC-re is magával vitte a telefonját (ez olyan szép és tiszta jel, hogy ha egyszer könyvet írok a témáról, ezzel fogom kezdeni). Tulajdonképpen itt már biztos voltam benne, hányadán állunk de az igazat megvallva kíváncsi voltam, hogy bele tud-e hazudni egy olyan régi barát szemébe, akit elvileg mindig tisztelt és szeretett. Bele tudott. Szemrebbenés nélkül. Párhuzamosan próbált volna futtatni két (vagy ki tudja hány) szálat, ha bedőlök. Az igazat megvallva nem is a hazugság fájt, ahhoz azért már kellően hozzáedződtem, semmi sem lepett meg a sztoriban, két hét alatt le is játszódott, hiszen észleltem a jeleket, tudtam, hogy mi történik. De azért az egész múltunkat leszámítva mindig barátok voltunk, én mindig kiálltam mellette, mindig meghallgattam ha valami baja volt és jókat mulattunk együtt, én is számíthattam rá ha éppen le voltam törve. Az igazat megvallva mindig is a szívem csücske volt és olyannak szerettem amilyen. Mindig is egy kicsit őrült volt, de én ragaszkodtam hozzá, pedig körülöttem nagyon sokkal ellenezték. Sok szép emlékünk van, sosem felejtem el, amikor egy szépségverseny előtt nagyon feszült voltam és levitt a Rómaira hekkezni - mert az nem hizlal, nem úgy a bor amit ittunk hozzá! De nem sejtettem, hogy az őrültsége egyszer a barátságuk rovására megy és velem is megteszi azt amit az évek során azzal a rengeteg lánnyal. Örültem, hogy legalább egy olyan fél-ex van az életemben akivel még valaha leülhetek egy kávét meginni és dumálni. Csak úgy. Őszintén. Csalódtam benne. És ez az az érzés, amit nagyon nehéz, szinte lehetetlen megszokni. A hazugság egy dolog, mert a gyáva emberek hazudnak, olyanok mint a kutyák, ha viszket a hátuk megvakarják. Aki egyszer hazudott, az mindig hazudni fog, mert neki mindig így lesz kényelmes. De a csalódás az más tészta, a csalódás mélyről jön és szinte lehetetlen újjáépíteni a bizalmat abban, akiben egyszer már csalódtunk.
Rájöttem, hogy az árvíz most már tényleg elmosta a múltat. Magával vitte az egyetlen embert, akit megtartottam belőle, mert azt hittem érdemes a barátságomra. Azt hittem sosem tudna bántani engem. Tévedtem. Egy kicsit sajnáltam, hogy nem küldtem el a pokolba (nem egészen, de ahová én küldtem volna az is p-vel kezdődik). :) de úgy voltam vele, hogyha tényleg hiányozni fogok neki valaha egy kicsit is, mint ember, mint barát, az többet ér nekem mint valami kicsinyes sárdobálás. Én ennél elegánsabban kezelem a dolgaimat, például megírom a blogomban. :)

Nyilván egy ilyen csalódás sokkal fájóbb, ha szerelmes az ember, így nem is rázott meg annyira. Pláne ha sok jön egymás után szinte fel sem tűnik. :) Ha már így belelendültem az újrakezdésbe, nem volt más hátra mint megszabadulni az egyetlen dologtól ami tele volt a múlt emlékeivel: képek, üzenetek, híváslisták, applikációk...Itt volta az ideje, hogy iphone terén is magasabb szintre emelkedjek, egészen pontosan az ötödikre. A képeket lementettem a számítógépre és búcsút mondtam a what's up, viber, skype és egyéb üzeneteknek, beszélgetéseknek. Nem is gondoltam volna, de ez volt a legnehezebb része az egésznek. Pedig a legtöbbet kívülről fújtam, hiszen számtalanszor újraolvastam és próbáltam - persze teljesen feleslegesen- értelmezni őket. Az új telefont a kezemben tartva kicsit úgy éreztem, mintha semmi sem történt volna velem az Iphone 5 előtt. Csak abból tudtam, hogy volt múltam, hogy néha még mindig kísértett.

Én mindig úgy építem újra magam, hogy kitalálok valami új elfoglaltságot: új nyelvet tanulok, új sportot választok, kutyát nevelek, elkezdek kertészkedni, stb. Mindig belefogok valami másba. Amit addig nem csináltam. Így volt ez az orosz nyelvvel is másfél éve és így van ez most is a wakeboard-dal. Egy haláleset, egy szakítás, egy állás elvesztése vagy bármilyen csalódás után az ember önbizalma sérül, nincsenek sikerélményei, sok minden az értelmét veszti, amit addig szeretett. És ehhez új sikerélmények kellenek, amik újraépítik a sérült önbecsülést és új értelmet adnak az életnek. Amikor visszajöttem Pestre a temetés után kimentem wakeboard-ozni. Meg akartam próbálkozni az repülő rajttal, ami azt jelenti, hogy nem ülő, hanem álló pozícióból ránt meg a kötél. El is kaptam a fonalat, tökéletes volt a beállás, de amikor a vízre értem egyszer csak elengedtem a kötelet. Valahogy nem hittem el, hogy tényleg elsőre megcsináltam. Az oktató üvöltött velem, hogy: "nem értem, miért nem hiszed el magadról, hogy meg tudod csinálni!! Miért engedted el, hiszen megvolt? Miért nem bízol egy kicsit magadban?" Áucs. Talált, süllyedt. És nem csak én vagy a deszkám...

Rájöttem, hogy azért nem mehet a béka feneke alá az önbizalmam, mert megint hazudtak nekem és megint be akartak csapni. Próbáltam a jó oldalát nézni, hogy ezúttal nem dőltem be! Hogy a pohár félig tele van, mert bár a nagymamám nincs velünk többé azért itt van nekem a családom többi tagja! Hogy nekem is menni fog a wakeboard, a munka, a kutyanevelés, és minden más amit kitalálok magamnak...Mert el kell hinni, hogy sikerül. És annyiszor kell újraépíteni magamat, ahányszor a földbe döngölnek. És egészen biztos, hogy még sokszor fognak, mert alapvetően azt feltételezem az emberekről, hogy őszinték, hogy nem gyávák és nem hazugok. Rájöttem, hogy míg az árteret kitakarítják, a lerombolt házakat újjáépítik, addig az önbizalom nagyon nehezen felépíthető. Különösen akkor, ha az ember külső hatásoktól várja ehhez a segítséget. Pedig itt nincsenek önkéntesek. Mindenkinek reálisan kell látnia, hogy mennyit is ér valójában. És ha ehhez az kell, hogy minden nap a tükörben mondogassam magamnak, hogy képes vagyok erre és arra, igenis jó vagyok ennek vagy annak, akkor that's what it takes -ahogy az angol mondja.

Miután szinte szomjaztam valami sikerélményre, a hétvégén ismét a wakeboard-ban kerestem menedéket. A barátnőm azt mondta, úgy menjek ki a pályára, hogy megyek két kört. Ezt beszéljem be magamnak és akkor egészen biztosan megyek egyet. Így hát a hétvégén belevágtam a Velencei tónál! :)

Itt még papucsban, tanuló órán:

Az első hivatalos köröm is megvolt:

Menni vagy nem menni? - ez itt a kérdés  :) mellettem vakító narancssárgában Laca aki most ért el 9. helyezést a pekingi világkupán!

Miután nagyon jól ment a tanuló óra (azért van annak egy feelingje, amikor a partról elismerő hümmögéseket és "de ügyes a csaj" beszólásokat hall az ember) úgy felbátorodtam, hogy délután rámerészkedtem a "profi" pályára és béreltem egy magas kötéses deszkát is!

Kicsit korai volt a nagy lelkesedés, hatalmasat rántott rajtam a gyorsabb pálya :D

De a délelőtti sikerélmény annyira feltöltött, hogy nem adtam fel a próbálkozást. Tudtam, hogy meg tudom csinálni. Ebből előbb-utóbb igazi wakeboard lesz! :)

Rájöttem, hogy talán ez az árvíz is okkal történt. Talán szükségünk volt egy kis leckére összefogásból, talán lehetőséget kaptunk arra, hogy fertőtlenítsük a dunai szigeteket, a rakpartokat, hogy az év második felét tiszta várossal kezdjük. És valószínűleg annak is oka volt, hogy az árvíz embereket távolított el egymástól. És magamon is éreztem, hogy folyamatosan változom. Csak egy dolog állandó az életemben: a víz. És míg egy nagy szerelmet és egy sok éves barátságot elvitt, most otthonosabban éreztem magam rajta-benne, mint valaha. Mert most én irányítottam a sorsomat és vele együtt a deszkámat is.

A változás szele avagy Darwin is megmondta

Kedves Naplóm!

Hatalmas öröm ért a múlt héten, hiszen a legutóbbi blogbejegyzésem megdöntötte az eddigi összes olvasottsági rekordot és - ami azt gondolom a legnagyobb bók egy "fapados" író számára - nagyon sokan meg is osztották azt a saját Facebook oldalukon. Amikor elkezdtem "naplót" írni, sosem gondoltam volna, hogy a barátaimon és az ismerőseimen kívül bárkit is érdekelhet, a több száz emberből álló olvasótábor viszont minden képzeletemet felülmúlta! :) Ugyanakkor tudom azt is, hogy ezzel járnak bizonyos elvárások ezután, így megígérem, hogy próbálom tartani a színvonalat! Egész kicsi koromtól vezetek naplót és most már kacérkodom egy írói kurzus elvégzésével is, hogy belevághassak egy nagyobb fejezetbe a blogolás mellett. De ez a jövő zenéje...

Mivel most folyamatosan mozgásban vagyok, egyszerre ezer dolgot csinálok, vagy épp egyszerre kellene öt helyen lennem, rájöttem, hogy a dolgok és az emberek is változnak körülöttem. Ahogy én is változom...

Charles Darwin a fajelméletében kifejtette, hogy nem a legerősebb és nem is a legintelligensebb fajok maradnak életben az evolúció során hanem azok, akik a leginkább képesek adaptálódni a változó körülményekhez. Azon gondolkodtam, hogy napjainkban mi számít evolúciónak, amelyhez alkalmazkodnunk kell a túlélés érdekében? Talán a gazdasági válság? Netán a klímaváltozás vagy a globális felmelegedés? Azt hiszem a választ nem is annyira ezen a területen, mind inkább a mikrokörnyezetünkben kell keresnünk: munkahelyi változások, családi tragédiák, betegség, kapcsolati problémák, szakítások, válások, elvándorlás, stb. Az előző munkahelyemen elvégeztek rajtunk egy nagyon profi tesztet, hogy a HR vezetőnk megállapíthassa, vajon mik azok a területek, ahol az egyes vezetőknek fejlődniük kell. Bizony, én azt az eredményt kaptam, hogy nehezen viselem a változásokat: új főnökség, új kollégák, új iroda. A tesztet nagyon hasznosnak értékeltem és azóta is sokat gondolkodom ezen és próbálok fejlődni, de tudom, hogy ez egy meglehetősen hosszú folyamat, amin akkor elindultam. Tény, hogy ma is nagyon nehezen engedek el megszokott, megszeretett dolgokat és embereket egyaránt. Ez vajon azt jelenti Darwin tézise szerint, hogy én is a Mammut sorsára jutok majd? Ha anno Spártában születek életképtelenség miatt ledobtak volna a Taigetoszról (valószínűleg igen, mivel lány vagyok de ez most más téma:))?

A megélt változások akaratlanul is formálnak minket, vagyis a jellemünket. Ha tudatosan életben akarunk maradni, ezeket a változásokat a magunk javára kell fordítanunk. Elmélkedni kezdtem a párkapcsolati Darwinizmuson. Ha becsapnak vagy bántanak bennünket egy kapcsolatban, akaratlanul is hidegebbek, gyanakvóbbak leszünk az új párunkkal, aki lehet, hogy erre nem szolgált rá és ezzel egy életre elijesztjük. Minden ember más, ahogy minden kapcsolat is. Akkor nyerünk a legtöbbet, ha tanulunk a rossz dolgokból és csak azt a megtanult leckét visszük tovább, amit érdemes anélkül, hogy ugyanazt a sémát ráhúznánk a következő párkapcsolatunkra is. És persze nem árt képben lennünk azzal sem, hogy kitől mit várhatunk...

Én most egy olyan fiúval randiztam, akitől pontosan tudtam, mit várhatok és mit nem. Lassan 7 éve ismerem, mindig ő volt számomra az elérhetetlen, a megfoghatatlan, az életművész. Aki mellett mindig úgy éreztem, hogy az életnél nincs könnyebb dolog a világon. Az a ló, amit nem tudsz betörni soha. Szerintem mindenki életében van vagy volt egy ilyen szereplő, aki egyszemélyben testesít meg minden kihívást, a lehetetlen küldetést. Ő néhány éve egyedül van már és a szingli időszakaimban mindig udvarol és megpróbál meggyőzni, hogy az idő mennyire megváltoztatta, most már mennyire meg tudna becsülni egy olyan lányt mint én és tulajdonképpen mit is veszíthetnék én, ha megpróbálnánk együtt? Hú, barátom, ha elmondanám, hogy eddig hány kapcsolatnak indultam úgy neki, hogy ugyan mit is veszíthetek! Valószínűleg, ha egyszer is megfordult volna ez a fejemben, most minimum egy csalódás mínuszban lennék! :)

Ahogy ültünk egymás mellett egy pasaréti kávézóban az ablakon át bámultuk a körforgalomba be- és abból kilépő autókat: túlélők egyforma RayBan pilóta napszemüvegben.:) Rájöttem, hogy életem egynegyed részében ismertem Őt és volt olyan időszak amikor szerettem is. Kevés nála nagylelkűbb emberrel találkoztam. 7 éve úgy néz rám, mint senki más: úgy tekint rám mint valami angyalra aki leszállt a halandók közé. Tudtam, ha mi együtt lennénk, soha többé nem látnám ezt a szemében. Olyan dolgokat kellene kérnem tőle, amiket sosem tudna betartani. Elvárásokkal, szabályokkal próbálnám karámban tartani és egy életre meggyűlölne. Ő nem a konvenciók és a kötöttségek embere, ami másnak erkölcsi norma, neki csak hozzáállás kérdése. De ha egészen őszinte akarok lenni, valójában ezt a misztikumot és kiszámíthatatlanságot szerettem benne mindig. De ami 23 évesen még megfoghatatlan volt így 30 felé meglehetősen felelőtlen. Pontosan tudom, hogy most még azért gondolja azt, hogy minden lány idegesíti és csak velem érzi jól magát, mert eddig még sosem kellett nekem felelnie, hogy hol volt, mit csinált, stb. De ez egy csapásra válna köddé ha rám kényszerítené a zsörtölődő focistafeleség szerepét. Mert ő nem olyan mint mások és nem tud úgy élni sem, ahogy a közönséges halandók. És köszönöm, én sem pályázom a házisárkány szerepkörre!

Amikor megbeszéltük a harmadik randit és nem jött el, mert közbejött valami amit én "sajnos nem értenék meg", rájöttem mégis vannak kivételek Darwin elmélete alól: olyan emberek, akik sosem változnak mégis mindent túlélnek. :) Én viszont az elmúlt pár nap alatt rájöttem, hogy sokat változtam. Már nem várom el emberektől, hogy mások legyen, mint amilyenek. Nem akarom megváltoztatni őket. Tudom, hogy mit szeretnék magamnak, de nem szándékozom senkit átformálni erre a szerepkörre. Egyszer biztosan jön olyan is, akit én szeretnék. Aki úgy jó nekem, ahogy van. És én is úgy vagyok jó neki. Soha többé nem fogok könyörögni senkinek, hogy ugyan csináljon már rólam néha fényképet, vagy hogy ne beszélgessen naponta az ex-eivel, vagy hogy menjünk már el együtt nyaralni. Tudom, hogy lesz olyan, akinek ez magától jön, sőt mi több, lehet, hogy neki is így lesz természetes.

Nagyon jó érzés úgy élni, hogy a pénz nem faktor, hogy nincsenek sem fizikai korlátok sem pedig földrajzi határok. De a változással együtt jár a felelősségvállalás is. Ahogy öregszünk, akaratlanul is bölcsebbek leszünk a jó és rossz tapasztalatokkal a hátunk mögött. És igen, alkalmazkodunk az egyre változó körülményekhez, hogy életben maradhassunk. És egyre biztosabbak vagyunk benne, hogy az élet rövid és a legkevésbé sem gyerekjáték. Ugyanakkor viszont meg tudjuk becsülni a jót is, amit az idők során kapunk. Én mindig hálás leszek ennek a srácnak, amiért sosem tűnt el az életemből és tudom, hogy mindig érdekelni fogja mi történik velem, és ez fordítva is így lesz. De nem fogom ketrecbe zárni és nem veszem el a szabadságát. Kicsit önző módon azért sem, hogy így én is szabad maradhassak...és továbbra is a piedesztálon. :)