Valamit visz a víz...

Kedves Naplóm!

Addig sok víz lefolyik még a Dunán..oly gyakran használt szófordulataink egyike elevenedett most meg a szemünk előtt kis hazánkban. A víz jött, látott és győzött. Ahogy általában a természeti erőkkel lenni szokott. Persze tartottak a gátak, nagy víztömeget fogtak meg a homokzsákok is, de ettől eltekintve kegyetlenül végigsöpört az országon és nemzetünk fővárosán a Duna. Mindent elöntött ami útját állta: utakat, házakat, autókat, kikötőket, emlékeket. A múlt héten egy írásbeli és egy szóbeli orosz nyelvvizsga, egy kerékbilincs, kutyaiskola és némi munka után hirtelen vasárnap lett, úgy döntöttem megpróbálok segíteni és beállok önkéntesnek. A már korábban lezárt Margit-szigethez szerettem volna menni homokzsákot tölteni vagy csak valahogy hasznossá tenni magam. Addigra az állatokat már kitelepítették a vadasparkból, a szállóvendégeket is a hotelekből és mindenki arra várt, milyen pusztítást végez majd a folyó. Amikor felhívtam a segélyvonalat, hogy megérdeklődjem hol lehet jelentkezni Margit szigeti önkéntes munkára, közölték, hogy ott már állnak a gátak, nincs szükségük több segítségre. Le voltam törve. Annyira szerettem volna valahogy megvédeni a kis szigetet, amit úgy szeretek. Vagy csak valahogy segíteni a védekezésben, hogy elmondhassam, tettem valamit én is annak érdekében, hogy a lehető legkevesebb kár keletkezzen benne. De nem volt visszaút, a Duna egy nagyot harapott a kis világomba. Akkor még nem sejtettem, de a Hajós Alfréd uszodával együtt a folyó elmosta a múltat is...

De ahogy minden elmúlik, úgy az árvíz sem tart örökké. A Duna hamarosan visszatér a medrébe és vele együtt mi is a régi kerékvágásba. Következik a fertőtlenítés időszaka. Az újjáépítésé...

Elgondolkodtam, vajon az életünkben hányszor kell fertőtlenítenünk és újrakezdenünk, újjáépítenünk az életünket? Hányszor kell a romokból újabb várat építenünk? És az a bizonyos tiszta lap tényleg annyira makulátlan, mint ahogy mi szeretnénk hinni? 

Mivel a Hármashatár-hegy, ahol lakom nem tartozik kifejezetten az árvíz sújtotta területek közé, a víz romboló erejével nem kellett szembesülnöm, ugyanakkor volt épp elég dolog magam és a ház körül, amit éppen ideje volt újjáépíteni.

A terasz is azon számtalan dolog közé tartozott az elmúlt fél évben ami egy kicsit sem érdekelt. Akkor döbbentem rá, milyen régen jártam ott, amikor a minap az asztalon szembe találtam magam egy tavaly nyáron ott felejtett hamutartóval. Elhatároztam, hogy itt az ideje kicsit "feltuningolni". Ha már homokzsákot nem cipelhettem, a pasaréti Oázis kertészetben a vállamra vettem egy 50 literes muskátli földet és nekiláttam a munkának. A végeredménnyel szuper elégedett voltam. Az alsó erkélyre magenta színű futó petúnia került, egy picike banánfa és egy kis piros leander, de hogy mégse legyen annyira cicababás a történet, a felső erkély ládákba egy nagyon különleges, fekete színű virágot választottam. Kicsit kontrasztos kívülről, pont annyira, amennyire a bentlakó!

Az árvíz régi-új udvarlómat is visszasodorta az életembe aki valahogy csak nem lelkesedett a gondolatért, hogy szabad maradjon. Ennyi év után már alapvetően fenntartásokkal kezelem ha valaki túlságosan hevesen bizonygatja, hogy csak én vagyok az akivel el tudja képzelni az életét (ha ezt eddig bárki komolyan gondolta volna, aki nekem ilyet mondott, legalább háromszor mentem volna már férjhez eddig). Én úgy gondolom, hogy nem az az igazi, aki nélkül nem tudod leélni az életedet, hanem aki nélkül nem akarod.  Mert ha valamit megtanultam 28 év alatt az az, hogy mindenki nélkül lehet élni. Mindenki pótolható. Amikor én küzdöttem valakiért az azért volt, mert nem akartam anélkül az ember nélkül élni. De ahogy mindenhez, persze ehhez is két ember kell. Hogy egyik se akarjon tovább menni a másik nélkül. Itt dől el, hogy egy szerelem kölcsönös, vagy csupán plátói. Itt dőltek el mindig az én eddigi kapcsolataim is. Nagymamám halála után egy kicsit megint elhagytam magam és valahogy nem volt erőm nemet mondani, gondoltam egy kicsit hagyom magam és meglátjuk mi fog kisülni belőle, hiszen nyilván jólesik az ember lányának ha udvarolnak neki. Ám a napi egy üzenet őszintén szólva még a legmerészebb várakozásaimat is alulmúlta. Ellenben megkaptam, hogy néha én is felhívhatnám...Miután hangosan belehahotáztam a telefonba, közöltem vele, hogy ha 28 évig nem hívogattam férfiakat akkor ezt biztosan nem most fogom elkezdeni és hogy szerintem hagyjuk is ezt a történetet, mert sajnos nekem ez ilyenformán kevés lesz. És a szemére vetettem, hogy régen azért ő egészen másképpen udvarolt. Mert mondjuk ennél, amit most mutatott be még a szomszédaimtól is több figyelmességet kapok. :) A történet legszebb része nem is ez volt, hanem az, hogy másnap reggelre a fiú kapcsolati státusza a legismertebb közösségi portálon hirtelen "egyedülálló"-ról "kapcsolatban"-ra változott egy lánnyal, aki természetesen nem én voltam...
Egy pillanat alatt átláttam, hogy a közös vacsora nem a szigorú diétája miatt maradt el (öreg róka is mindig újat tanul ilyen rossz dumát sem hallottam még), hanem hogy ne bukjon le velem a belvárosban és nyilván az sem volt véletlen, hogy a WC-re is magával vitte a telefonját (ez olyan szép és tiszta jel, hogy ha egyszer könyvet írok a témáról, ezzel fogom kezdeni). Tulajdonképpen itt már biztos voltam benne, hányadán állunk de az igazat megvallva kíváncsi voltam, hogy bele tud-e hazudni egy olyan régi barát szemébe, akit elvileg mindig tisztelt és szeretett. Bele tudott. Szemrebbenés nélkül. Párhuzamosan próbált volna futtatni két (vagy ki tudja hány) szálat, ha bedőlök. Az igazat megvallva nem is a hazugság fájt, ahhoz azért már kellően hozzáedződtem, semmi sem lepett meg a sztoriban, két hét alatt le is játszódott, hiszen észleltem a jeleket, tudtam, hogy mi történik. De azért az egész múltunkat leszámítva mindig barátok voltunk, én mindig kiálltam mellette, mindig meghallgattam ha valami baja volt és jókat mulattunk együtt, én is számíthattam rá ha éppen le voltam törve. Az igazat megvallva mindig is a szívem csücske volt és olyannak szerettem amilyen. Mindig is egy kicsit őrült volt, de én ragaszkodtam hozzá, pedig körülöttem nagyon sokkal ellenezték. Sok szép emlékünk van, sosem felejtem el, amikor egy szépségverseny előtt nagyon feszült voltam és levitt a Rómaira hekkezni - mert az nem hizlal, nem úgy a bor amit ittunk hozzá! De nem sejtettem, hogy az őrültsége egyszer a barátságuk rovására megy és velem is megteszi azt amit az évek során azzal a rengeteg lánnyal. Örültem, hogy legalább egy olyan fél-ex van az életemben akivel még valaha leülhetek egy kávét meginni és dumálni. Csak úgy. Őszintén. Csalódtam benne. És ez az az érzés, amit nagyon nehéz, szinte lehetetlen megszokni. A hazugság egy dolog, mert a gyáva emberek hazudnak, olyanok mint a kutyák, ha viszket a hátuk megvakarják. Aki egyszer hazudott, az mindig hazudni fog, mert neki mindig így lesz kényelmes. De a csalódás az más tészta, a csalódás mélyről jön és szinte lehetetlen újjáépíteni a bizalmat abban, akiben egyszer már csalódtunk.
Rájöttem, hogy az árvíz most már tényleg elmosta a múltat. Magával vitte az egyetlen embert, akit megtartottam belőle, mert azt hittem érdemes a barátságomra. Azt hittem sosem tudna bántani engem. Tévedtem. Egy kicsit sajnáltam, hogy nem küldtem el a pokolba (nem egészen, de ahová én küldtem volna az is p-vel kezdődik). :) de úgy voltam vele, hogyha tényleg hiányozni fogok neki valaha egy kicsit is, mint ember, mint barát, az többet ér nekem mint valami kicsinyes sárdobálás. Én ennél elegánsabban kezelem a dolgaimat, például megírom a blogomban. :)

Nyilván egy ilyen csalódás sokkal fájóbb, ha szerelmes az ember, így nem is rázott meg annyira. Pláne ha sok jön egymás után szinte fel sem tűnik. :) Ha már így belelendültem az újrakezdésbe, nem volt más hátra mint megszabadulni az egyetlen dologtól ami tele volt a múlt emlékeivel: képek, üzenetek, híváslisták, applikációk...Itt volta az ideje, hogy iphone terén is magasabb szintre emelkedjek, egészen pontosan az ötödikre. A képeket lementettem a számítógépre és búcsút mondtam a what's up, viber, skype és egyéb üzeneteknek, beszélgetéseknek. Nem is gondoltam volna, de ez volt a legnehezebb része az egésznek. Pedig a legtöbbet kívülről fújtam, hiszen számtalanszor újraolvastam és próbáltam - persze teljesen feleslegesen- értelmezni őket. Az új telefont a kezemben tartva kicsit úgy éreztem, mintha semmi sem történt volna velem az Iphone 5 előtt. Csak abból tudtam, hogy volt múltam, hogy néha még mindig kísértett.

Én mindig úgy építem újra magam, hogy kitalálok valami új elfoglaltságot: új nyelvet tanulok, új sportot választok, kutyát nevelek, elkezdek kertészkedni, stb. Mindig belefogok valami másba. Amit addig nem csináltam. Így volt ez az orosz nyelvvel is másfél éve és így van ez most is a wakeboard-dal. Egy haláleset, egy szakítás, egy állás elvesztése vagy bármilyen csalódás után az ember önbizalma sérül, nincsenek sikerélményei, sok minden az értelmét veszti, amit addig szeretett. És ehhez új sikerélmények kellenek, amik újraépítik a sérült önbecsülést és új értelmet adnak az életnek. Amikor visszajöttem Pestre a temetés után kimentem wakeboard-ozni. Meg akartam próbálkozni az repülő rajttal, ami azt jelenti, hogy nem ülő, hanem álló pozícióból ránt meg a kötél. El is kaptam a fonalat, tökéletes volt a beállás, de amikor a vízre értem egyszer csak elengedtem a kötelet. Valahogy nem hittem el, hogy tényleg elsőre megcsináltam. Az oktató üvöltött velem, hogy: "nem értem, miért nem hiszed el magadról, hogy meg tudod csinálni!! Miért engedted el, hiszen megvolt? Miért nem bízol egy kicsit magadban?" Áucs. Talált, süllyedt. És nem csak én vagy a deszkám...

Rájöttem, hogy azért nem mehet a béka feneke alá az önbizalmam, mert megint hazudtak nekem és megint be akartak csapni. Próbáltam a jó oldalát nézni, hogy ezúttal nem dőltem be! Hogy a pohár félig tele van, mert bár a nagymamám nincs velünk többé azért itt van nekem a családom többi tagja! Hogy nekem is menni fog a wakeboard, a munka, a kutyanevelés, és minden más amit kitalálok magamnak...Mert el kell hinni, hogy sikerül. És annyiszor kell újraépíteni magamat, ahányszor a földbe döngölnek. És egészen biztos, hogy még sokszor fognak, mert alapvetően azt feltételezem az emberekről, hogy őszinték, hogy nem gyávák és nem hazugok. Rájöttem, hogy míg az árteret kitakarítják, a lerombolt házakat újjáépítik, addig az önbizalom nagyon nehezen felépíthető. Különösen akkor, ha az ember külső hatásoktól várja ehhez a segítséget. Pedig itt nincsenek önkéntesek. Mindenkinek reálisan kell látnia, hogy mennyit is ér valójában. És ha ehhez az kell, hogy minden nap a tükörben mondogassam magamnak, hogy képes vagyok erre és arra, igenis jó vagyok ennek vagy annak, akkor that's what it takes -ahogy az angol mondja.

Miután szinte szomjaztam valami sikerélményre, a hétvégén ismét a wakeboard-ban kerestem menedéket. A barátnőm azt mondta, úgy menjek ki a pályára, hogy megyek két kört. Ezt beszéljem be magamnak és akkor egészen biztosan megyek egyet. Így hát a hétvégén belevágtam a Velencei tónál! :)

Itt még papucsban, tanuló órán:

Az első hivatalos köröm is megvolt:

Menni vagy nem menni? - ez itt a kérdés  :) mellettem vakító narancssárgában Laca aki most ért el 9. helyezést a pekingi világkupán!

Miután nagyon jól ment a tanuló óra (azért van annak egy feelingje, amikor a partról elismerő hümmögéseket és "de ügyes a csaj" beszólásokat hall az ember) úgy felbátorodtam, hogy délután rámerészkedtem a "profi" pályára és béreltem egy magas kötéses deszkát is!

Kicsit korai volt a nagy lelkesedés, hatalmasat rántott rajtam a gyorsabb pálya :D

De a délelőtti sikerélmény annyira feltöltött, hogy nem adtam fel a próbálkozást. Tudtam, hogy meg tudom csinálni. Ebből előbb-utóbb igazi wakeboard lesz! :)

Rájöttem, hogy talán ez az árvíz is okkal történt. Talán szükségünk volt egy kis leckére összefogásból, talán lehetőséget kaptunk arra, hogy fertőtlenítsük a dunai szigeteket, a rakpartokat, hogy az év második felét tiszta várossal kezdjük. És valószínűleg annak is oka volt, hogy az árvíz embereket távolított el egymástól. És magamon is éreztem, hogy folyamatosan változom. Csak egy dolog állandó az életemben: a víz. És míg egy nagy szerelmet és egy sok éves barátságot elvitt, most otthonosabban éreztem magam rajta-benne, mint valaha. Mert most én irányítottam a sorsomat és vele együtt a deszkámat is.