Az illúzió

Kedves Naplóm!

Számomra a legkedvesebb hétköznap mindig a szabadnapom. Nem mintha a notórius munkakerülésemről híresültem volna el, vagy mintha nem az iphone-on lógva intézném egész nap a céges email-ezést, de mégis! Elmehetek úgy edzeni, hogy nem kell sorban állnom a gépeknél, elkerülöm a csúcsot a városi forgalomban és attól sem kell félnem, hogy a kutyafuttatón a nagy tumultusban Bella esetleg rálép egy kisebb kutyára aki azonnal szörnyethal. Szegény Bellus, már a puszta látványával is megrémít néha egy-két gazdit akik hanyatt homlok menekülnek a Szent István parki futtatóról, amikor meglátnak minket. Alapjában véve mi Bellával kuriózumnak számítunk itt, mindig nagy népszerűségnek örvendünk azok körében legalábbis, akik nem menekülnek el, amikor megérkezünk. :)

Ilyenkor mindig elmegyek valamelyik kedvenc helyemre ebédelni, vagy igyekszem új dolgokat felfedezni, új éttermeket vagy reggelizőket felkutatni amikről olvastam vagy hallottam. Ma a Budaörsi Halpiacon jártam, ahol vettem már sok finomságot, de a helyi étterem, a Dokk Büfé kínálatát még nem kóstoltam. Őszintén megvallva bolondulok a tengeri herkentyűkért (kivéve az osztrigát mert annak szerintem poshadt tengervíz íze van). Nagyon rég ettem friss tintahalat, vagy garnélát, nagyon hiányzik... Persze a budaörsi gyártelep nem éppen az a tipikus tengerparti miliő, de akinek van egy kis képzelőereje simán vizionálhat mondjuk egy kikötőt a telep túloldalára! Nagyon szeretem ezeknek a halaknak az illatát, mert a tengert juttatja eszembe. És mivel ez az étterem úgyszólván fapados jellegű (nem olcsó értelemben, csak fából vannak az ülőkék :) senki sem néz rám furán, ha egyedül ülök be enni ( ha egyáltalán mondhatok ilyet az iphone era kellős közepén, amikor az ember lánya a kis készülékben legalább 800 barátot hordoz magával nap mint nap a facebook révén). A kis büfé hangulata remek, az ételek kiválóak csak pusztán a számla zökkenthet ki minket az álomvilágból, ugyanis természetesen az árak sem azonosak az európai tengerpartokon fellelhető éttermeknek az áraival, egy-egy különlegességért mélyen a zsebünkbe kell nyúlnunk. De ha valamit megtapasztaltam életem során az az, hogy az illúzióért sokszor nagy árat kell fizetni...

Az illúzióról jut eszembe, a lányokkal egyik este beszélgettünk és előkerült néhány igen érdekes téma. Meglepő módon a szerelem is szóbajött, illetve annak kialakulása, megőrzése a párkapcsolatban és hasonlók. Sokak szerint ahhoz, hogy egy nőbe egyáltalán bele lehessen szeretni, mindvégig meg kell őriznie a titokzatosságát. Mindig tennie kell egy lépést vissza, mindig meg kell próbálnia megújulni, és soha nem szabad már az elején kiterítenie az összes kártyáját. Ha a pasi megneszeli, hogy már el van csábítva, meg van hódítva és érte már egy szalmaszálat sem kell többé keresztbe tenni, akkor szinte biztos, hogy nem is fog. Hiszen, ha jobban belegondolunk minket is mindig vonz, ha a kiszemelt férfiút nem sikerül azonnal kiismernünk, teljesen meghódítanunk. Ergo, vica versa - mondaná a latin. Van olyan nő, aki már a kapcsolat elején pörög, tervez, szervez, egyik kezével mos, a másikkal takarít a harmadikkal sminkkel és minden ilyen mozdulatával csupán bizonyítani szeretné, mennyire szereti azt a másik embert. Ők egy idő után érdektelenné és unalmassá válnak, hiszen ha bejárónőre, rendezvényszervezőre vagy szakácsra lenne szüksége az adott férfinak, nyilván alkalmazna egyet. Mennyivel érdekesebb és titokzatosabb viszont az, aki otthon a körmét lakozza, szépíti magát az estére és azt várja, hogy a pasi vacsorázni vigye és szórakoztassa miután hazaért a munkából (és kétségtelenül kevésbé megterhelő egy nő számára, mint mondjuk 3 fogásos vacsorával várni haza az illetőt). Egy klasszikus önsajnáló beszélgetés egyik kulcsmondata, hogy: "dehát én mindent megtettem!". És erre mondja egy nagyon kedves barátnőm ilyenkor, hogy: "dehát látod, pont ez volt a baj!" Szerinte némi taktikázás elkerülhetetlen a hosszú távú siker érdekében. Ez is olyan lenne mint egy vízilabda meccs, ahol minél jobban taktikázik az egyik csapat és minél gyorsabban kiismeri a másik taktikáját annál biztosabb, hogy nyer? Nincs olyan, hogy szeretlek, csak olyan, hogy szeretlek, de csak az ötödik csörgésre veszem föl Neked a telefont, hogy lásd, engem még nem szereztél meg teljesen?

Gondoljunk csak bele, milyen filmben láttunk már olyat, hogy egy nő röpköd országokon át a szeretett pasi után vagy vezet több 100 km-t, hogy meglepje őt?! Ezt általában a férfiak teszik, vagy olyan elkeseredett nők, akik még mindig nem tanultak elődeink bölcs mondásából, miszerint: "olyan szekér után ne fuss, amelyik nem vesz föl!" Rájöttem, hogy a férjezett barátnőimnek korán sincs annyi remek sztorijuk mint nekem, viszont van férjük és gyerekük és bár nekem hiába lenne mivel szórakoztatnom az unokáimat, sosem voltam még ilyen messze attól, hogy egyáltalán saját gyerekeim legyenek! :) Viszont családos barátnőim és a férjeik kiválóan szórakoznak a történeteimen: "Veled mindig történik valami" - mondják. Igen, mert ÉN mindig teszek arról, hogy történjen. Jó lenne már megélni egy olyan sztorit ahol mondjuk nem ÉN alakítom a cselekményt, hanem tényleg VELEM történik valami...

Elgondolkodtam, vajon tényleg ilyen bonyolult lenne ez az egész? Egész életünkben meg kell tartanunk az egy lépés távolságot attól, akit szeretünk, ha meg akarjuk tartani? Soha nem lehet teljesen kitárulkoznunk, mert onnantól kezdve megszűnik a varázs? Az addig rendben van, hogy Django kiszabadítja a szeretett nőt (Brünhilda, vagyis Hildi, német női keresztnév ebből ered az Ildikó - aki esetleg nem tudná :)) Calvin Candie, a vérszomjas ültetvényes karmai közül és ellovagolnak a naplementében az új Tarantino filmben (ami mellesleg szerintem parádés), de mi jön ezután? Arról miért nem forgat filmet senki, hogy mi következik a boldogan éltek míg meg nem haltak után?! Pedig az lenne csak az igazi kasszasiker! :) Tényleg illúzió lenne a szerelem és a jó párkapcsolat szigorú szabályokon és jól bevált, évszázados módszerek helyes alkalmazásán múlik? Talán így van, talán tényleg nem vezet jóra a túlzott ás korai kitárulkozás, de addig is, amíg megtalálom a könyvet, amiből megtanulhatom az alapokat, még mindig itt vannak nekem a barátaim akik már sikeres vizsgát tettek ebből a tárgyból. :)

P.S. És aki mindezek ellenére, még mindig szeretne hinni az illúzióban, annak küldöm az egyik kedvencemet :)

" You may not be her first, her last or her only.
She loved before and she may love again.
But if she loves you now, what else matters?
She's not perfect - you aren't either, and the
two of you may never be perfect together
but if she can make you laugh, cause you to
think twice, and admit to being human and
making mistakes, hold onto her and give
her the most you can. She may not be
thinking about you every second of the day,
but she will give you a part of her that she
knows you can break - her heart. So don't
hurt her, don't change her, don't analyze and
don't expect more than she can give.
Smile when she makes you happy, let her
know when she makes you mad, and
miss her when she's not there."
/Bob Marley/

"Friendship never goes out of style!"

Kedves Naplóm!

A buddhizmus azt tanítja, hogy a békét magadban keresd és ne külső behatásoktól várd a megoldást a belső problémákra. A hétvégén az is kiderült, hogy én ennek az ún. békének meglehetősen híjján vagyok mostanában..

Sokan, ha háborog a lelkük, vagy csak gondolkodni akarnak elmennek futni a Margit-szigetre, beülnek egy moziba vagy összehívják a barátokat egy nagy beszélgetésre. Én ilyenkor kimegyek egy vízilabda meccsre. Felülök a lelátó egyik fölső padjára és miközben nézem a meccset megpróbálok valami rendszert vinni a gondolataimba. A Vasas drukkereken ráadásul még jókat is tudok mulatni néha. Szombaton előttem ült egy 7-8 éves forma, gyönyörű kislány, akinek derékig érő, hosszú barna haja volt és egy kis flitteres, rózsaszín pulcsiban feszített a vörösben izzó lelátón. Akárhányszor a csapat betalált, ő az öklét a magasba emelve kiabálta, hogy: "Igen! Ez az!'  Egyszerűen imádtam. Gondoltam, hogy az apukája vagy a nagypapája mozdulatait leshette el, de látszott rajta, hogy tényleg nem mindegy neki, hogy aznap megveri-e a Vasas a Debrecent vagy sem. (Engem ilyen idős koromban leginkább az érdekelt, hogy az új Barbie házamban van-e már fürdőkád vagy ha nincs, akkor mikor kapok majd egyet! :))

Mivel sokkal nyugodtabb nem lettem a meccstől (bár a Vasas viszonylag simán nyert), elmentem megcsináltani a körmeimet hátha azok szép látványa majd feldob egy kicsit. Azt hiszem annyira mégsem sikerülhettek jól, mert útban a barátnőm születésnapjára beleszálltam az előttem szabályosan haladó és busznak elsőbbséget adó személygépjárműbe (azt hiszem így mondaná az BRFK szóvívője). Egy fiatal pár ült benne, ahol a kislány vezetett, lehetett kb. 20 éves és körülbelül életében másodszor ülhetett a volán mögött. Van igazság, mert az ő autójukban nem keletkezett semmi kár, csak az enyémnek az eleje tört meg egy kicsit és azt hiszem még szívességet is tettem nekik, látszott, hogy a "tragédia" csak még jobban összekovácsolta őket. Valószínűleg nem érte őket ilyen izgalom a Twilight utolsó részének a hazai premierje óta! Miután mindent hivatalosan is tisztáztunk a sráccal, szálltam volna vissza a kocsiba, erre ő odaszólt nekem, hogy: " Óvatosan!" Vissza akartam szólni neki, hogy: " figyelj kis barátom Te még a matchboxaiddal játszadoztál az oviban, amikor én már napi 5-600 km-t vezettem országunk autópályáin és különben is majd ha a kiscsaj faképnél hagy meglátjuk, Te mit törsz össze...." De csak rámosolyogtam, visszaszálltam a kocsimba és elhajtottam. Tudtam, hogy igaza volt. Felelőtlenül tartózkodtam aznap este az úton, 2 napja olyan lelkiállapotban voltam, amivel nem lett volna szabad volánhoz ülni, kockáztattam mások tesi épségét is, hiszen egyáltalán nem figyeltem arra, mi történik körülöttem, csak magammal voltam elfoglalva, azzal, hogy nekem most rossz, hogy nagyon fáj. Valljuk be őszintén, beleszartam az egészbe, erőt vett rajtam az önsajnálat..

Valószínűleg erősebben fejelhettem le a kormányt és megvilágosodhattam, mert másnap viszonylag normális dolgok kezdtek foglalkoztatni. Rendberaktam magamban a tavalyi évet és próbáltam megfogalmazni az elvárásaimat 2013-ra. (Fogyni se fogytam, cigizni is cigiztem..szóval nem ilyesmire gondolok) Rájöttem, hogy sok bepótolni valóm van a tavalyi évről: annyira előtérbe helyeztem a kapcsolatomat, hogy szinte semmi mással nem tudtam és nem is akartam foglalkozni. Nem voltam ott a szüleimnek, amikor szükségük lett volna rám, hónapok óta nem látogattam meg a kisgyermekes barátnőimet, nem találkoztam a gyerekkori barátaimmal, nem is hívtam fel senkit, csak akkor beszélgettem ha engem hívtak, ritkán mozdultam ki esténként otthonról, nem törődtem annyit a kutyámmal sem, amennyit kellett volna. Ez nem áldozat volt, hiszen mindenki tudta és megértette, hogy nekem akkor az volt a legfontosabb, és én is megpróbáltam mindent, hogy sikerüljön, mert semmi más nem érdekelt, csak hogy boldoggá tegyem azt a másik embert.. Most mégis azok szemébe kellett néznem akiket akkor elhanyagoltam, mert többé nincs más, akire számíthatok, csak ők. Rájöttem, hogy idén jobb akarok lenni: jobb gyerek, jobb barát, jobb gazdi. Szeretnék tanuja lenni ahogy felnőnek a barátaim és a rokonaim gyermekei, szeretném minden pasis sztori apró részletét tudni, szeretnék tanácsot adni, szeretném, hogy tanácsot kérjenek tőlem, szeretnék segíteni mindenkinek, akinek szüksége van rám.
Tulajdonképpen szeretném, hogy szükségük legyen rám, mert jó dolog ha azt érzi az ember, hogy fontos valakinek.
Bár tudtam, hogy a barátaim már régen megbocsátottak nekem és nagyon hálás vagyok nekik azért, hogy nem fordultak el tőlem, a mai napig velem vannak örömben és bánatban. De abban is biztos voltam, hogy előbb-utóbb magamnak is meg kell bocsátanom, amiért minden igyekezetem ellenére kudarcot vallottam abban, ami a legfontosabb volt nekem....


U.I. A képet egy barátnőmnek szánom, aki nem hiszi el, hogy én melegítőben járok pólómeccsekre :)

A romkocsma generáció

Kedves Naplóm!


Új év, új törvények Magyarországon. Még véletlenül sem áll szándékomban itt politizálni, viszont akaratlanul is elgondolkodtam azon, ami hetek óta borzolja a budapesti kedélyeket: hogy a belvárosi jegyzők nem adták meg néhány nevezetes romkocsmának az éjfél illetve reggel hat óra közötti nyitvatartásra vonatkozó engedélyt. Ami nagy valószínűséggel az érintett egységek bezárását eredményezi, hiszen ezeken a helyeken a bevétel nagy része éjfél után generálódik.

Akár bevalljuk magunknak, akár nem, mi alkotjuk az ún. romkocsma generációt ma Budapesten. Én, mint oszlopos tag, 9 évvel ezelőtt kezdtem a Romkertben (ahol a főiskola alatt esténként szerdától vasárnapig tartózkodtam, anyukám ironikusan meg is jegyezte, hogy már a lakcímemet is nyugodtan átjelenthettem volna) aztán ahogy a tömeg vándorolt mi is átszoktunk vele az Ötkertbe (gyakorlatilag egy kisebb népvándorlással is felért ez a mozgalom ami a mai napig kígyózó sorokat eredményez az említett helyen), majd később felfedeztem a Lokál szépségeit (csapolt cider, stb.) most pedig, bár jóval kevesebbet járok ilyen helyekre, mint régen, szívesen megnézem az Urimurit a csajokkal esténként.

Egyszer azt olvastam az Elle magazinban, hogy a romkocsmázás, mint fogalom, egy meglehetősen modern kori jelenség, ami azért alakult ki, mert mi, mai fiatalok már nem rendelkezünk azokkal a fényes és kecsegtető lehetőségekkel, mint régen a szüleink ( privatizáció, rendszerváltás, stb.), világválság közepén éljük ifjúkorunkat, ritkán tudunk belevágni vállalkozásba, maradandót alkotni, sokak munkája és megélhetése a mai napig bizonytalan. Az újságíró szerint azért menekülünk ide estéről estére, hogy ne kelljen szembenéznünk a saját sikertelenségünkkel, középszerűségünkkel, a kilátástalansággal, ami körülvesz bennünket, egy sör mellett néhány baráttal körülvéve hallgatjuk a zenét, táncolunk, hogy néhány óra erejéig ne kelljen szembesülnünk a keserű valósággal.
Részben egyetértek az újságírónővel, valóban sokkal nehezebb a mai fiatalok dolga, hiszen tart a gazdasági válság, leépítések zajlanak, a multik sorra hagyják el Magyarországot. Talán tényleg jólesik ezekről a külső tényezőkről kicsit megfeledkezni és időnként végiginni a "házi specialitásokat" a Kazinczy utca kocsmáiban (jó sok van belőlük, úgyhogy a berúgás garantált!), de tagadhatatlan tény, hogy ezek a helyek lassanként világhírnévre tettek szert. Az ún. "ruin pub"-oknak köszönhetően a budapesti éjszakai élet külföldi fiatalok ezreit vonzza hazánkba és veszi fel a versenyt szép lassan Prágával is ezen a téren. És ez bevételt is jelent az államnak, adót az önkormányzatoknak. Egyre gyakrabban szerveznek romkocsmákba például céges bulikat, születésnapokat, lány-, és legénybúcsúkat. Én az egyik barátomat is egy ilyen romkocsmában ismertem meg, és az egyik legszebb emlékem is a Dob utcához iletve a Dobozhoz kötődik, ami az életemet is megváltoztatta.

Van ezeknek a helyeknek valami varázsa! Valami megmagyarázhatatlan vonzereje, amire a honi és külföldi fiatalok egyaránt fogékonyak lettek az elmúlt években. Talán a hangulat vonzott minket először ide: egy ház belső udvarából kialakított szórakozóhely pultokkal, tánctérrel, DJ-vel, hangulatfényekkel, maga volt a megtestesült oázis a zsúfolt, büdös, hangos diszkók sivatagában.

Amíg csak elvétve találkoztunk ilyen helyekkel a városban, minden közelben lakó békében élt velük, de ahogy szinte iparággá nőtte ki magát hasonló vendéglátóhelyek üzemeltetése, a környekbeliek is egyre nehezebben viselték a növekvő zajszennyezést. Soha nem éltem a város pesti részén (hú ez szarul hangzott de nem pejoratív jelleggel értendő :), nem tudok nyilatkozni az ott lakók nevében, de ebben a kérdésben egy barátommal értek egyet, aki szerint nem szabadna bántani azt a kevés dolgot, ami ebben az országban tényleg jól működik, még akkor is, ha ez némi áldozattal jár! A vendéglátás illetve a turizmus nagyon komoly bevételi forrás egy ország számára és nagyon sok válságban sínylődő államnak jelent  ma is valamiféle kiutat a teljes csődből (Görögország, Spanyolország, stb.). Budapest marketingje nem volt éppen kiemelkedő (vagy épp rossz értelemben volt az) az elmúlt évtizedben, mégis megtalált bennünket a filmipar, és tucatjával jönnek hozzánk szórakozni a külföldi fiatalok. És ez hosszú távon mindenképpen kifizetődő!

Akár elhisszük, akár nem, a romkocsmák mára az éjszakai élet szimbólumaivá váltak Budapesten. Sőt! A Szimplában nyaranként rendezik meg a Goubát, egy sajátos hangulatú kis bazárt, ami rengeteg érdekes embert csábít a környékre hétről hétre! Az Ötkertben hatalmas kivetítőn lehet nézni különböző sporteseményeket és még ebédmenüvel is várják délben a környéken dolgozókat. És a szolgáltatások, programok, kiállítások sora ezeken a helyeken végtelen...Remélem előbb vagy utóbb mindenki megtanul élni velük, mellettük és némi kellemetlenség ellenére is megtanulja elfogadni őket és meglátja bennük azt a bevételi forrást amit a létezésük jelent számunkra. Kívánom, hogy így legyen.