Gazdagok és szépek

Kedves Naplóm!

A héten üzleti úton jártam Svájcban, gondoltam beszámolok pár kellemes új élményről, amivel találkoztam az út során.

BASELWORLD
A luxusóra- és ékszerszektor legjelentősebbnek tartott nemzetközi, egyben Svájc leglátogatottabb és legelismertebb kereskedelmi eseménye, Baselworld ad otthont a több mint 2000 óra- valamint ékszeripari cég standjainak, akik több mint 45 országból érkeznek világszerte hogy bemutassák legújabb kollekciójukat minden évben. Kis- és nagykereskedők, gyűjtők, szakértők tízezrei látogatják az egyhetes tavaszi rendezvényt évről évre. Legfőképpen azért, hogy megtekintsék a tervezők legújabb (és legőrültebb) új kreációit. Olyan mint a londoni vagy párizsi Fashion Week, viszont ezt csak egyszer rendezik meg egy évben és minden érdekelt márka képviselteti magát. A kereskedelmi értéke azért visszavonhatatlan, mert sok esetben itt adják le a disztribútorok a rendeléseiket a következő évre. A különböző márkák partikkal szórakoztatják viszonteladóikat és igyekeznek egyaránt lenyűgözni a sajtó illetve a szakma képviselőit.

Baselworld, ahogy a neve is predesztinálja, egy teljesen más világ. Már amikor átléped a bejáratot érzékelsz egy különleges atmoszférát. A luxusét. Ami megnyilvánul a lélegzetellállító, több emeletes kiállító standoktól az aprólékosan kidolgozott méregdrága virág- és növény dekorációkon át minden résztvevő márkás ruházatáig. Ellibeg az ember lánya előtt a Gucci teljes tavaszi kollekciója, az egy négyzetméterre jutó Prada cipők számánál pedig csupán a Louis Vuitton férfi illetve női táskáinak előfordulási aránya a nagyobb (valószínűleg a legmagasabb ráta az egész világon egy helyen, egy időben felvonultatni ennyi márkás darabot). Ennyi fiatal, stílusos és szép embert egy helyen még soha életemben nem láttam. Férfiak és nők egyaránt, mint akik valami rejtélyes oknál fogva így születtek: gazdagon és stílusosan! Pont azok a férfiak viseltek testhez simuló fehér Boss inget akiknek testalkatukból adódóan a nagykönyv is előírta és a nők is pont úgy árnyalták kisebb-nagyobb tökéletlenségüket ahogyan a Cosmopolitan is tanácsolja nekünk, földi halandóknak, akik nem úgy születtünk, hogy ezekkel mind tisztában vagyunk. Valami megmagyarázhatatlan okból kifolyólag mindenki olyanra festette és vágatta a haját, ami a legjobban állt neki. Nem volt tigrismintás miniruha, se ízléstelen "túlplatform" cipő se semmi kamu. Volt viszont LV cigaretta tárca, Hermés Birkin és sok más designer darab ami azt hittem, csupán a nagyvárosi legendákban létezik. Mindenki eredeti és mindenkin minden eredeti volt. Egyik percről a másikra egy olyan világba csöppentem ahol az Iphone 4S már egyidősnek számított a barlangrajzokkal és már senki sem emlékezett a Samsung Galaxy S3-ra sem, volt viszont legújabb iphone, ipod, ipad és még idon'tknow mennyi modern kütyü.

Egyébként ha az ember olyan szerencsés mint én, és van egy olyan jópofa spanyol regionális igazgatója, mint az enyém, akit ráadásul még emberként is nagyon szeretek és akivel nagyon jól kijövök, akkor egy-egy ilyen tárgyalás igazán jó móka. Annál is inkább mert a legfinomabb falatok és természetesen a legjobb pezsgők társaságában beszéljük meg az új trendeket és vizsgáljuk meg a legújabb kollekciót. Mondjuk megint én voltam az a szerencsétlen, aki a pezsgőzésből kimaradt, mivel a társaságot valakinek el kellett fuvaroznia este a 40 km-re, Németországban lévő szállodánkba és mivel engem választottak ki erre a nemes feladatra, viszonylag hamar hozzám vágták a legújabb Mercedes Viano kulcsait. (Most már tisztán látom, hogy nem múlhat el év anélkül, hogy ne kellene több 100 km-re fuvaroznom bútorokat vagy embereket Európa szerte egy 3 tonnás járgánnyal, de mivel imádok vezetni, emiatt sosem panaszkodtam.:))

A luxusiparban és elsősorban Baselworld-ben az a legszebb, hogy az ember úgy dobálózik a millió dollárokkal és több százezer frankokkal mintha egy kiló sertés combot kérne a hentes pultnál a legközelebbi hiperszuperben. Ilyen és ehhez hasonló párbeszédek zajlanak hangzanak el:

-"Mennyi?
- Áh, semmi! Olcsó! Túlságosan is olcsó!
- De mégis? Mennyi?
- 300.000."
- EUR"?
- Áhh, csak 300.000 CHF!"

Baselworld standjain és a különböző óra- illetve ékszergyártók kollekcióiban egy közös volt idén is: a gyémánt! Nincs olyan márka, ahol ne fedezhetné fel az ember 1-2 modellben. De van viszont olyan márka, ahol a gyémántok között nehéz megtalálni az órát, ahogyan ennél az 1 millió svájci frankot érő modellnél nekem is nehezen sikerült:

Sokak szerint a gyémánt örökké tart. De vannak akik azt mondják, a gyémánt a nők legjobb barátja. A Tiffany & Co. viszont az idei reklám kampányában még ennél is tovább ment: a Tiffany jegygyűrűket mint az örök összetartozás szimbólumát hirdetik, ami magában hordozza a történelem nagy szerelmeit és nagy ígéreteket. Hát igen! Ha egyszer elhiszed, hogy még lehet Neked is egy jegygyűrűd a Tiffanytól akkor ennyi erővel már azt is elhiheted, hogy az a házasság örökké tart majd amit egy ilyen gyűrűvel pecsételnek meg. Bár a Tiffany jegygyűrűtől régen álltam ennyire messze, azért egy croissant-ot én is elmajszolgatnék reggelire a Tiffany & Co előtt New Yorkban, de azt hiszem, ezt még szingliként is véghez tudom vinni egyszer. :)

Akaratlanul is elgondolkodtam ezen a gyémánt dolgon. Tényleg a gyémánt lenne a nők legjobb barátja? A gyémánt befogad ha a pasid kirak és nem akarsz hazamenni az üres lakásodba egy ideig? A gyémánt áthív magához ebédre a szabadnapodon, meghallgatja a hülyeségeidet és játszhatsz a kislányával? Netán a gyémánt az akit el tudsz rángatni magaddal egy vízilabda meccsre még akkor is ha utálja?  Vagy a gyémánt Veled és a kutyáddal tölti a vasárnapot és átbohóckodjátok az egész napot? Esetleg felköszönt a névnapodon? A válasz egy határozott nem. Ahogy a lábam ismét magyar földet ért a Ferihegyi reptéren és megjöttek a telefonomra barátnőim üzenetei, a hívások, a facebook like-ok, posztok és kommentek egyszerre nagyon gazdagnak éreztem magam. Igaz, hogy csak egy kis horgolt fekete H&M ruhában (azért megjegyzem, hogy idei tavaszi kollekciós) jártam meg a világ legnagyobb és legfényűzőbb óra- és ékszerkiállítását, amikor újra magamhoz ölelhettem Bellát és hazajöhettem a családomhoz és a barátaimhoz Budapestre, senki más bőrében nem szerettem volna lenni abban a pillanatban. Amikor a múlt héten egy spontán kezdeményezésre, egy sima hétfő estén, egy mezei névnap alkalmából össze tudtunk verődni a lányokkal a vizsgák, gyerekek, kapcsolati problémák, munka és egyéb elfoglaltságok ellenére, az többet ért, mint bármilyen ékszer. Jó érzéssel töltött el a tény, hogy ott vagyunk egymásnak. És még egy kis balhé és két ingyen vacsi is belefért! :) Tény, hogy a gyémántra könnyebb vigyázni, hogy ne veszítsd el, mint a barátaidra, sokkal több időt kell rájuk fordítani és ápolni a kapcsolatokat, mert az ember könnyen a körön kívül találhatja magát. És ha igazán jól csinálod, sosem leszel egyedül. Akkor sem ha a pasid tovább áll egy jobb reményében. Mert a barátaidnak mindig te leszel a legjobb! :)

Szóval az útra visszatérve, azt hiszem levontam a megfelelő következtetést: jó volt megcsodálni a gazdagok és szépek világát, elmerülni a sok gyönyörű és márkás kiegészítőben, a designer ruhákban és a fényűzésben, de aztán jó volt visszavedleni önmagammá. Millió dollárok helyett csupán ezer forintosokban beszélni így a hónap vége felé és beszámolni a barátnőimnek a svájci álom lovagokról akiknek a nagyobbik hányada természetesen a saját neméhez vonzódik, ahogy a luxusban ez általános tendencia. És ez így is van jól..

P.S: Néhány fénykép az utazásról:

Ha már herceg nem volt, beértem egy római császárral is :)

Új kezdet

Kedves Naplóm!

Eltelt egy kis idő a legutóbbi bejegyzés óta, sok helyen jártam, sok mindent láttam, éreztem és végre lehetőségem nyílt átgondolni a dolgaimat. Honnan is kezdjem? Nézzük sorjában...

Nicholas James Vujicic - szerb származású, Ausztráliában nevelkedett nemzetközi hírű prédikátor, szónok, motivációs tréner, aki a karok és lábak nélkül született emberként vált híressé ("no arms no legs, no worries" az egyik leghíresebb előadásának a címe). A világ minden táján tart előadásokat a reményről, a fogyatékosságról és a keresztény hitről. Arról, hogyan lehet elfogadni az életet és annak örülni, ami van. A nevével még az előző munkahelyemen találkoztam, amikor az egyik HR tréningen a vezetőnk bemutatott egy részletet a már említett előadásából a Youtube-on. Végigsírtam. Azóta érdekelt az élete és amikor meghallottam, hogy Magyarországra jön előadást tartani, nem hagyhattam ki, muszáj volt élőben is látnom!



Nem a dolog vallásos vonulata érdekelt (bár tudom, hogy Nick életében nagyon fontos szerepet játszott a hit, mert úgy hiszi Istennek célja volt azzal, hogy őt a világra küldte), csupán látni akartam egy boldog embert. Egy olyan embert, akinek rengeteg mindennapi gondja és problémája kellene, hogy legyen, ehelyett életvidám és örül minden egyes napnak ami felvirrad a számára. Nick most már férj és családapa. Most azt a korszakát éli, amiről sosem hitte, hogy egyszer elkövetkezik. De boldogabb mint valaha. Karok és lábak nélkül. Amikor kicsi volt, a szülei azt mondogatták neki, hogy ő különleges. De ő csupán átlagos akart lenni, karokat és lábakat szeretett volna. 19 éves kora óta járja a világot, hogy erőt adjon az embereknek: 45 országban beszélt már, 8 államfővel találkozott. Előadásai rendre telt házasak. Mára elfogadta a sorsát és segít a hozzá hasonlóknak és bárkinek, aki elkeseredett, aki céltalanul evickél át az életen vagy fel akarja adni. Nick szerint ha az ember egyedül nem boldog, akkor házasságban sem lesz az. Vagy párkapcsolatban. Ha az ember mindig valaki vagy valami mástól várja, hogy boldog legyen, sosem fogja megtalálni az érzést. 

Őt hallgatva és a sok testileg vagy mentálisan sérült embert látva elgondolkodtam, hogy vajon milyen problémám van nekem? Mi az én bajom az életben tulajdonképpen? Mi az én mentségem arra, hogy nem örülök minden egyes napnak ami adatik a családommal, a barátaimmal vagy a kutyámmal? Semmi. Nincs mentségem. Ugyanolyan vagyok mint az átlag magyar, nem tudok örülni semminek. Rám telepszik a közhangulat és Pistikét akkor is lehülyézem ha sapka van rajta és akkor is ha nincs. Azt is utálom ha esik az eső, de azt is ha nem. Nick előadása után rájöttem, hogy nem akarok ilyen ember lenni. Olyan életvidám ember szeretnék lenni, mint ő. Egészséges vagyok, fiatal, sokak által szépnek mondott, egészséges a családom, jó anyagi körülmények között élek, van egy csomó barátom akik szeretnek, van egy gyönyörű kutyám aki a társam a mindennapokban, szeretem a munkámat, azokat akikkel együtt dolgozom...nagyon sok mindenem van. Vannak kezeim és lábaim is. Na igen, tény, hogy pasim most pont nincsen. Na és akkor mi van?

Valóban nehéz időszakon vagyok túl, de mi ez azokhoz a nehézségekhez képest, amiken Nick megy keresztül nap mint nap amióta megszületett? Én pedig szomorú vagyok és megbántva érzem magam pusztán azért, mert elhagytak, mert nem szerettek. Tulajdonképpen nem is az bántott, hogy akit én mindennél és mindenkinél jobban szerettem, az nem szeretett viszont és hetek alatt túllépett rajtam, vagy hogy a jelenlegi barátnőjével küldette vissza a könyvet amit kölcsönadtam neki (mit ad Isten pont Valentin nap érkezett meg Bécsből?), vagy hogy a lányról hónapokon keresztül azt hangoztatta, hogy csak a barátja, soha nem tudna rá nőként nézni, sosem tetszett neki, nincs köztük semmi csak a lány üldözi a szerelmével évek óta, vagy hogy a többi exével is csak ritkán beszél, hogy pusztán azért nem építi le őket, nehogy fájdalmat okozzon nekik (az én fájdalmam amit minden egyes ilyen üzenet okozott az persze teljesen rendben volt) vagy hogy már régen megmondta az ex-barátnőjének, hogy új nő van az életében és a lány csak jófejségből írogat az üzenőfalára az Olimpia alatt, vagy hogy letörölte az összes barátomat a facebook-ról, akik szerették és szívesen látták mindenhol és a többi hazugság...hanem az, hogy én mindezt elhittem. Feltétel nélkül elhittem minden egyes szót. Bármennyire is figyelmeztettek, hogy nézzek a dolgok mögé, nem tettem. El akartam hinni, hogy engem is lehet szeretni. Hátra akartam hagyni mindent érte: a családomat, az otthonomat, a barátaimat, a kutyámat... Egy olyan valakiért, aki sosem kérte ezt tőlem, aki sosem gondolt semmit komolyan velem de a spanyol tengerparton, a pálmafákkal szegélyezett homokon, egy luxushotel teraszán olyan jól hangzott, hogy "egész életemben szeretni foglak." Mert így 30 felé ezzel csak úgy lehet dobálózni...Azt hittem sosem heverem ki. Azt hittem egész életemben fel fogok riadni éjszakánként és életem hátralévő részében minden egyes nap bőgni fogok. Amikor már a barátaim sem bírtak elviselni és a családom is aggódott miattam, elküldtek egy pszichológushoz. Az ajtajából fordultam vissza. Nem adhatom  fel ilyen könnyen! Mindig harcos típus voltam sosem ismertem be a gyengeségemet. Most dőljek hátra egy díványon, bőgjem tele a rendelőben található összes ajándékzsepit (tényleg ott vannak az asztalon!) és meséljem el egy vadidegennek, hogy én milyen szerencsétlen vagyok, hogy engem megint elhagytak? Netán segít azon, hogy én megint nem voltam elég jó valakinek? Megfejtjük együtt, hogy vajon miért vagyok még 28 évesen is ilyen naív? Kétlem. Úgy hogy eljöttem és elhatároztam, hogy nem engedek több időt az életemből ennek a fájdalomnak. Nem leszek többé boldogtalan valaki miatt aki már hosszú ideje boldog párkapcsolatban él és nagy valószínűséggel a vezetéknevemre sem emlékszik.

Aztán egyik nap arra ébredtem, hogy valami megváltozott bennem. Amikor minden részlet összeállt végre a fejemben és egyik reggel felkeltem és szinte hallottam amint legördült egy szikla a szívemről. Ami Isten tudja mióta volt ott. Végre szabad voltam! Éreztem, ahogy átjár az erő csak úgy szívtam magamba a napsütést amikor a kutyával kimentem sétálni. Feltöltődtem D vitaminnal és életerővel. Többé senki sem ámít hazugságokkal, többé nem kell szélmalom harcot vívnom valakinek a szerelméért, többé nem bánthatnak! Örömömben felsikoltottam! (Remélem nem jártak éppen arra olyanok akik házat kerestek egy csendes, békés, kertvárosi övezetben:))

Mindig harcos típus voltam, sosem szerettem kompromisszumot kötni. Visszamenni egy régi kapcsolatba, felmelegíteni a régi érzéseket - sosem hittem az ilyesmiben. Pedig ha pasit akartam volna, fel sem kellett volna állnom a számítógép vagy az iPhone mellől. A facebook éra kellős közepén egyszerűen félelmetes mi történik ha az ember leveszi a "kapcsolatban" státuszt a facebook oldaláról! A kompromisszum egyet jelentett volna a jó autókkal, a jó éttermekkel, a jó bulikkal és ott volt a lábtörlőn, csak le kellett volna hajolni érte. Ehelyett én otthagytam. Egész életemben a nehezebb utat választottam és nem én lettem volna, ha most megalkuszom. Erről mindig Carrie Bradshaw jut az eszembe:

"Some people are settling down, some are settling and some people refuse to settle for anything less, than butterflies."

Nem tudhattam, hogy fogok-e még valaha úgy érezni, mint abban az eindhoveni szállodában vagy fogok-e úgy megérkezni a Nyugati-nál lévő Gombához, hogy a Föld 6 milliárdos lakosságából pont az az egy ember vár ott rám, akivel együtt akarok lenni. De meg kell adnom magamnak az esélyt erre...

A barátnőm monológja tegnap szöget ütött a fejembe. Épp a Balatonról tartottunk hazafelé, amikor Bellára pillantott a hátsó ülésen és ennyit mondott: "Kutyaszeretettel szeretted Őt. Nézd meg Bellát, te vagy a gazdája, bármit teszel, bármekkorát ütsz a fejére (az állatvédők figyelmébe ajánlom, hogy pusztán nevelési célzattal, finoman fenyítek:)), vagy bármilyen durván szidod is le ha rosszul viselkedett mindig vakon fog követni Téged, bármerre jársz. Egész életében szeretni fog Téged, bármit is teszel." Rájöttem, hogy igaza van, bármennyi fájdalom is ért az előző kapcsolatomban, bármennyire nem illetünk egymáshoz, soha egy percre sem szűntem meg szeretni Őt. Ahogy Márai írja, sosem tudod nem szeretni többé azt, akit egyszer szerettél. És ez így van jól. Valahol nagyon mélyen mindig fájni fog, hogy nem tudtam boldoggá tenni, tudtam, hogy mindig szeretni fogom és azt fogom akarni, hogy nagyon boldog legyen. De most eljött az én időm. Azt is tudtam, hogy az a nehezebb út, amin én haladok, de ahogy minden egyes nap új élményeket gyűjtök, új emberekkel találkozom valahogy újra kinyílik a világ. Kitavaszodik. Szépen, lassan. Én pedig egyszerűen imádom és nagyon hosszú idő óta, újra jó élni! :)

P.S. Néhány felvétel az elmúlt két hétből:

És a végére egy lopott bölcsesség Peti barátom facebookjáról (ezúton dedikálom SÜTIZSÜDI bloggerina kolléganőmnek is egyúttal), amelyre a válaszom: ÁMEN! 



Márai Sándor: Az igazi (részletek) meg egy kicsi tőlem is

Kedves Naplóm!

Azt hiszem engem is elért az alkotói válság. Szeretnék valami jót írni de nem áll össze a koncepció. Néha előfordul velem. Idegesít. Biztosan azért van mert tegnap a muzikális énem dominált a művészi készségeim közül és végig énekeltem Rakonczai Imivel a teljes repertoárt a piano bárban. Mondjuk abban nagy szerepe volt a Nyakas pincészetnek is azt hiszem. Nagyon szép emlékeket idézett fel az este, balatonfüredi estéket amikor a Karolinában táncoltunk Imi zenéjére és énekeltünk hajnalig. Egy kicsit elhozta a nyarat, igaz, hogy csak egy estére és csak a Symbolba, de azért elhozta.  

Amikor nem boldogulok az írással, általában nagy írókhoz fordulok segítségért és próbálok ihletet meríteni a műveikből és egy kicsit plagizálok is persze, akárcsak egy tisztességes köztársasági elnök. Azzal a különbséggel, hogy én írok lábjegyzetet és feltüntetem a szerzőt. Egy becsületes másoló Plágium Földén (még a drágaszág is stimmel, az is van nálunk). Máris lázadónak érzem magamat. Törvényen kívülinek. 

Mondjuk kétségkívül érdekes lenne megpróbálni bárkivel is elhitetni, hogy Márai Sándor gondolatai az enyémek. Bár amikor olvastam Az igazi című könyvéből jónéhány részletet párszor azt éreztem, hogy biztosan azért tudja ilyen jól, hogy felriadok éjszakánként mert itt ült néhányszor az ágyam szélén (vagy beszélt a legjobb barátnőmmel). Máskülönben honnan tudná, hogy rosszul alszom az utóbbi időben? Ja, hogy ezt már más is átélhette rajtam kívül? Ez eddig eszembe sem jutott...

Egy nagyon kedves barátnőm ajánlotta figyelmembe ezt az olvasmányt és nagyon megragadott. Nem egy Csernus, de azért ő is megmondja a tutit. Sok esetben magamra, a saját érzéseimre ismertem bennük. Válogattam néhány nagyon szép és szemléletes idézetet, amik szerintem nagyon elgondolkodtatóak. Szerintem. Így most csalok egy kicsit és Máraira hagyom a bejegyzés többi részét addig, amíg nem áll össze a sajátom. :) Én pedig elmegyek ebédelni a barátnőmmel és játszom egy kicsit a gyerekeivel.




"Nagyon fájt a szívem, egy évig azt hittem, hogy belehalok. De aztán felébredtem egy napon, és megtudtam valamit... igen, azt a legfontosabbat, amit csak egyedül tudhat meg az ember. Megmondjam?... Nem fog fájni?...Kibírod? Hát igen, én kibírtam. De nem szívesen mondom meg senkinek, nem szeretem elvenni az emberek hitét, egy gyönyörű téveszmébe vetett hitüket, amiből annyi szenvedés, de annyi nagyszerűség is származik: hőstettek, műalkotások, csodálatos emberi erőfeszítések. Te most olyan lelkiállapotban vagy, tudom. Mégis azt akarod, hogy megmondjam? Hát, ha akarod. De ne haragudj reám aztán... engem Isten megvert és megajándékozott ezzel, hogy megtudhattam és kibírtam és nem haltam bele. Mit tudtam meg?... Hát azt, hogy nincsen igazi.

Egy napon felébredtem... és mosolyogtam. Már nem fájt semmi. És egyszerre értettem, hogy nincsen igazi. Sem a földön, sem az égben. Nincs ő sehol, az a bizonyos. Csak emberek vannak, s minden emberben van egy szemernyi az igaziból, s egyikben sincs meg az, amit a másiktól várunk, remélünk. Nincs teljes ember, és nincs az a bizonyos, az az egyetlen, az a csodálatos, boldogító és egyedülvaló. Csak emberek vannak, s egy emberben minden benne van, salak és sugár, minden.

...mert igazi nincs, mert a téveszmék elmúlnak, de én őt szeretem, és ez más. Ha az ember szeret valakit, mindig megdobog később a szíve, mikor hall róla, vagy látja.... azt hiszem, minden elmúlik, de a szeretet nem múlik el.

Egy napon felébredtem és észrevettem, hogy hiányzik. Ez a legnyomorultabb érzés. Mikor hiányzik valaki. Körülnézel, nem érted. Kinyújtod kezed, egy pohár vizet keresel tétova mozdulattal, egy könyvet. Minden a helyén van életedben, a tárgyak, a személyek, a megszokott időbeosztás, a világhoz való viszonyod nem változott. Csak éppen hiányzik valami. ...S ha nagyon pontos és figyelmes leszel, ha idejében kelsz és későn fekszel, ha sokat vagy emberek között, ha elutazol ide vagy oda, ha belépsz bizonyos helyiségekbe, végül találkozol azzal, aki vár. Természetesen tudod, hogy ez a reménykedés egészen gyermekes. Már csak a világ végtelen esélyeiben bízol. Hol keressed? S aztán, ha megtaláltad, mit mondjál neki?... És mégis várod.

.. ténylegesen betege volt ennek a várakozásnak, aminél nagyobb szenvedés talán nincs is az életben. Ismerem ezt az érzést... Később, mikor elváltunk, így vártam én is őt még egy ideig, talán esztendeig. Tudod, az ember felébred éjjel és levegő után kapkod... Kinyújtja kezét a sötétben, és egy kezet keres. Nem bírja megérteni, hogy a másik nincs többé, nincs a közelben, a szomszéd házban vagy utcában. Hiába megy az utcán, a másik nem jöhet vele szemközt. A telefonnak nincsen semmi értelme, a lapok tele vannak teljesen érdektelen hírekkel, közömbös értesülésekkel... Az ember udvariasan hallgatja az ilyen híreket... de közben nem érez semmit... ebben a kancsi, delejes, mágikus állapotban, a várakozó és nélkülöző szerelmesek lelki állapotában van valami a hipnotizáltak önkívületéből; olyan a pillantásuk is, mint a betegeké, akik ájult-tikkadt pillantással, lassú szempillafelvetéssel, a delejes álomból ébrednek. Ezek nem látnak mást a világból, csak egy arcot, nem hallanak mást, csak egy nevet. De egy napon felébrednek. Körülnéznek, szemük dörzsölik. Már nemcsak azt az arcot látják... pontosabban, azt az arcot is látják, de homályosan. Különös érzés ez. Amit tegnap még nem lehetett elviselni, úgy fájt és égetett, ma nem fáj többé. Ülsz egy padon és nyugodt vagy....

Azelőtt nem tudtam így örülni a világnak. Más dolgom volt, másra figyeltem. Egy emberre figyeltem, nem értem rá a világgal törődni. Aztán elvesztettem az embert és kaptam helyette egy világot."

Húsvét, ahogy én szeretem

Kedves Naplóm!

Reggelenként, az első kávémig általában nem olvasok fajsúlyos dolgokat, ez alól talán csak a vízilabda bajnokságok eredményei vagy fontosabb sport események történései képeznek némi kivételt. Egészen biztos, hogy a Sarki Fűszeresben is én vagyok az egyetlen nőnemű, aki a Nemzeti Sportot választja az újság halmazból amikor leül kávézni. Ennek tulajdonképpen az az oka, hogy az életmód magazinok valódi példaképnek beillő emberekről nem írnak, a megélhetési celebek és "aranyásók"élete egy másodpercig sem érdekel. A napi politikai helyzettel ráérek felidegesíteni magam később, így maradnak azok a tehetséges emberek, akik ennek a kis országnak szállítják az eredményeket futószalagon, több sportágban a világ minden táján fáradságot nem kímélve. Ők az igazi példaképek a mai fiatalok számára és őket tartom egyedül érdemesnek arra, hogy velük indítsam a napomat. :) Egy csodálatos tavaszi (?) reggelen, némi hólapátolás (!) és kutyasétáltatás után nincs is jobb mint egy friss croissant házi barack lekvárral és egy hatalmas adag tejeskávé mézzel a kedvenc reggeliző helyemen kilátással a Szent István parkra (ezzel ki is merítettem ezen bejegyzés gasztro-ajánló rovatát azt hiszem). Mivel a hely kicsi és meghitt, egyedül sem érzi magát kellemetlenül az ember, sőt én kifejezetten szeretek itt elmerülni a gondolataimban, a sok finomság között, roppant kedves emberekkel körülvéve. Annyi sok szép emlék köt ide, hogy semmilyen trendi új helyért nem cserélném el és alig várom, hogy megnyíljon a most még melegítő gombával felfegyverzett terasz is, hogy Bellussal kint sütkérezhessünk a napon mint tavaly nyáron!

A tavasz, mint olyan  idén messze elkerül minket így Húsvét derekán, mindez rendkívül szórakoztató mémek és facebook posztok táptalaját adja napról-napra, amiket kétség kívül egy idő után megun az ember, de tagadhatatlanul szórakoztatóak. Több variáció született belügyminisztériumi szöveges üzenetekre is, azt hiszem egy-két ember kreativitását állami szinten is érdemes lenne díjazni. Becsatoltam a kedvenc aktuális mémjeimet! :)

Én viszont minden ugratás ellenére protestáltam a jó idő mellett és véresen komolyan gondoltam, hogy az újonnan vásárolt neoprént hamarosan felavathatom az omszki wakeboard centrumban. Az új hobbira nagyobb szükségem volt, mint a levegőre, rettenetesen vágytam arra, hogy végre valami új dolgot tanulhassak megint ami leköti minden maradék energiámat és figyelmemet a munka, a kutya és az edzőterem mellett. Több jelentkező is akadt aki segít majd az első csúszásoknál, az egyik egy régi barát, akiben még bajtársra is leltem a júniusi Mark Knopfler koncertre, ami rétegzene lévén nem volt túl népszerű a baráti körömben.

Aki nem tartja feltétlenül a katolikus vagy egyéb vallási hagyományokat, annak is nagy élmény a Húsvét, hiszen végre újra összejönnek a családok, külföldön élők rokonok, barátok látogatnak haza. Én személy szerint nagyon szeretem ezt az időszakot pont amiatt, hogy lehetőségem van összefutni (akár véletlenül akár szándékosan) rég nem látott ismerősökkel, barátokkal, akik a világ minden tájáról hazalátogatnak ebben az időszakban. Idén sem volt ez másképp, egy nagyon régi haver toppant be hozzám a munkahelyemre péntek délután. Csabival tavaly januárban találkoztam utoljára, amikor az eindhoveni vízilabda Európa-bajnokságon együtt szurkoltuk végig az elődöntőt és együtt mentünk be a városba (több száz magyar honfitársunkkal karöltve) elsiratni a magyar válogatottat, akik aznap sajnos kikaptak. Amikor hajnalban elbúcsúztam tőlük és a barátnőmmel visszaindultunk a szállodánkba, még nem sejtettem, hogy éppen egy újabb vesztes csata helyszínére tartok...

Mivel Csabi és a barátai is nekiindultak az éjszakának, mi is úgy döntöttünk, hogy velük tartunk némi nosztalgia erejéig. Három szingli lány + egy friss apuka + egy távkapcsolatban élő fiú + egy harmadik aki a barátnőjével nap mint nap megvívja a maga harcát a kompromisszumokért = nagy lelkizések kapcsolatokról, órákról, régi szerelmekről, Szigetről és minden másról ami épp eszünkbe jutott. Az egyik barátnőmnek, aki a "minden úgy lesz ahogy lennie kell" jelmondattal turnézta végig aznap a budapesti éjszakát, mindenkihez volt egy-két kedves szava és néhány jótanácsa. Túlcsorduló optimizmusa rám is jó hatással volt, bár amikor már a harmadik rég nem látott embernek kellett elmesélnem, hogy mi történt velem amióta nem találkoztunk, az volt az a pillanat, amikor a szervezetem valami erősebbre vágyott az ásványvíznél. Csupán egy baj van a rég nem látott barátokkal: olyan dolgokat hoz felszínre a velük való beszélgetés amivel az ember nap mint nap kínlódik, hogy elnyomja. De talán a viszontlátás örömébe ennyi üröm még belefér. :)

Csabival sokat beszélgettünk a kapcsolatokról, ő úgy gondolja, a blogom alapján, hogy sok mindent tudok róluk. Nos, én pedig azt vallom, aki tudja csinálja, aki nem tudja, tanítja! :) Tény, hogy elméletben mindig erős voltam, bármit be tudtam magolni a suliban, szavaló versenyekre jártam, de sosem sikerült meghódítanom például a kötelet tesi órán vagy mindig az én fából készült hajóm lett a legbénább technikán. Ebből is látszik, hogy a gyakorlat sosem volt az erősségem. :)
Általánosságban arról beszélgettünk, hogy egy problémákkal tarkított kapcsolatban mikor éri el az ember azt a pontot, amikor már nem a másik a legfontosabb, hanem mi saját magunk. Mikor ébredünk rá arra, hogy amiben élünk, az bennünket nem tesz boldoggá? És ha elértük ezt a bizonyos pontot, meg tudjuk-e a hozni a legnehezebb döntést? Ami a mi javunkat szolgája hosszú távon - legalábbis ezt mondja az elmélet. Lemondani arról az emberről örökre aki a világot jelenti nekünk - a nyilvánvaló problémák ellenére is - volt az az döntés amit nekem soha életemben nem sikerült önállóan meghoznom. Szerencsére kétszer is olyan fiút választottam, akik meghozták azt helyettem! :) Pedig ez valahol önzés is, akit szeretünk, azt szabadon kell engednünk, főleg ha azt érezzük, hogy menni akar. Tiszteletben kell tartanunk a másik döntését, ahogy a másik is tisztelni fogja ezt a döntést, ha mi hozzuk meg előbb. De küzdhetünk a gondokkal napi szinten és túráztathatjuk magunkat évekig, üldözhetjük a másikat Szerbiába vagy utána mehetünk a világ bármely részére, ha ez az érzés nem kölcsönös, a kapcsolat pusztán egy soha véget nem érő küzdelem - a másik szerelméért, szeretetéért, a helyért az életében. És ez is olyan mint egy bajnoki döntő: csak egy győztes lehet.

Ahogy ott nevetgéltünk és ugrattuk egymást hajnalig a fiúkkal, rájöttem, hogy valóban mindannyian mások vagyunk, más élet szakaszban és más-más problémák nehezítik a napjainkat. Egyben viszont nagyon is hasonlítottunk: jól éreztük magunkat , vidámak voltunk, jó volt ennyi idő után újra találkozni és jó volt egy estére mindenről megfeledkezni!

Azért szeretem a Húsvétot, mert a város igazi nyüzsgő méhkassá változik. Pár napra mindenki hazalátogat külföldről, régi barátok találkoznak, családok gyűlnek össze. Viszont amit még ennél is jobban szeretek az az, hogy ha mindezt megunom, van hová elmenekülnöm, ahol szintén legalább ilyen jó, vagy jobb: vár a család, várnak a legrégebbi barátok, a házi füstölt sonka (amiből idén csak boltira futotta, látszik, hogy már a vidék sem a régi). :)