Amikor életemben először (és utoljára) steak-et sütöttem szabad tűzön, megdicsértek, amiért el mertem hagyni a komfort zónámat (ami nálam a csirkét jelentette még fél éve, amikor utoljára a konyhában jártam illetve amikor a hűtőmben még élelmiszer is volt, nemcsak alkohol). Elidegenedtem a konyhától, régen imádtam ott sürögni-forogni, új dolgokat, izgalmas recepteket kipróbálni, különösen ha nem egyedül kellett bénáskodnom benne. Azóta számomra a konyha is csak a megfelelni vágyás egyik szimbólumává vált és mint olyantól, kiver tőle a hideg veríték. Egyébként kevés lehangolóbb dolog van, mint amikor az ember szingliként magára főz (mivel Bella semmilyen házi kosztot nem ehet, még csak miatta sem kell rávennem magam).
A komfort zóna nem más, mint a saját kényelmi zónánk. Ha megfigyeljük a saját életünket, látjuk, mik tartoznak bele és hogy hol van a határa. A kényelmi zónába a megszokott dolgaink tartoznak: a barátaink, a családunk, a lakásunk, a kutyánk, a kapcsolataink, szokásaink, megszokott gondolataink - olvastam nemrég egy pszichológiai témákkal foglalkozó blogon. Sokan hajlamosak bent rekedni ebben az zónában, nem ismerkednek új emberekkel, nem térnek le a jól ismert útról. Tény, hogyha fejlődni akarunk, új élményeket kell megtapasztalnunk, új helyekre kell járnunk és ha az új szituációkban kényelmesen érezzük magunkat, könnyen a komfort zónánk részévé válhatnak. Az már biztos, hogy a tegnapi csajos esténk helyszínéül választott szuper trendi, újdonsült ZiZi Bar nem vált a komfort zónám részévé, már csak azért sem, mert menet közben derült ki, hogy egy spanyol mintára készült tapas bárról volt szó, ami a falat díszítő Besame Mucho graffiti és a spanyol nyelvű étlap ellenére is pont annyira volt autentikus, mint Hugh Jackman a Nyomorultak főszerepében. Egyébként az alkohol véleményem szerint kifejezetten pozitívan hat a komfort zónánkra, ugyanis van az a véralkohol szint, ami fölött gyakorlatilag teljesen mindegy, hogy az ember hol van. :)
Azzal az állásponttal egyébként teljesen egyetértek, miszerint, ha az ember fejlődni akar, akkor új dolgokkal, új élményekkel kell gazdagodnia. De mi van akkor, ha ezek az új élmények, helyek, szituációk egy idő után a komfort zónánkká válnak, majd miután megváltozik az életünk, újra eltávolodunk tőlük?! Régen nagyon szerettem a reptereket, imádtam repülni mert mindig valami jó felé utaztam, valaki számomra fontos felé legyen az család tag, rég nem látott rokon vagy a szerelmem. Most pedig már a gondolattól is szorongok, hogy pár hét múlva gépre kell szállnom egy üzleti út miatt. Ennyit számítanának az emlékek, az érzések? Ekkora befolyással lennének a komfort zónánkra? Vajon ami egyszer kikerült belőle, még visszakerül majd? És ha igen, mikor? Fogok még valaha szívesen főzni? Vagy vissza tudok-e menni még egyszer a régi balatoni házba?
Amíg a válaszokat kerestem a fenti kérdésekre, rájöttem, hogy az egyik jól ismert komfort zónám viszont új területtel bővült. Amióta az eszemet tudom nagyon szeretek vásárolni, ráadásul szerintem jó vásárló is vagyok, mivel ritkán próbálok, rendkívül gyors vagyok, megfontolt és hatékony (mindezek nem vonatkoznak a cipő vásárlási stratégiámra persze, azt kizárólag impulzív alapon űzöm). A tökéletes szörf ruha, más néven neoprén megtalálása sok időmet emésztette fel, de azt hiszem, megérte. Pontosan olyat találtam, amilyet szerettem volna: hosszú ujjú, rövid nadrágos Roxy shorty (szaknyelven!). Már csak várnom kell, hogy megjöjjön a méretemben és indulhat a szezon (feltéve ha valaha lesz még tavasz kis hazánkban) és persze nem árt egy kis fogyókúra sem, hogy ne tévesszenek össze a húsvéti kötözött sonkával az új wakeboardos felszerelésemben! :)Miközben - hála a FIFA csend rendeletének és szankcióinak -, a magyar-román válogatott futball mérkőzés szurkolói a Puskás Ferenc stadion egyik zónájába sem juthattak be és a város különböző területein keresték a megfelelő komfort zónájukat (és némi balhét), ahol nézhetik a meccset, én találtam valakit, aki nemcsak a saját komfort zónájából került ki, de valami rejtélyes oknál fogva az összes ruhájából is!
Az éjszakai kutya sétáltatás önmagában nem egy izgalmas dolog, pláne nem az én környékemen. Esetleg az dobja fel, ha néha velem tart az egy utcával felettem lakó fodrász-barátnőm, Nóri is az agarával, Pacival. Ám ami kedd este történt velünk, arra egyikünk sem számított. Épp nagy beszélgetésben voltunk, a két kutya viháncolt előttünk póráz nélkül, ahogy általában késő este visszük őket, amikor előbukkant az erdő felől egy fiatal srác, tetőtől-talpig teljesen meztelenül cipő nélkül és mintha ez a világ legtermészetesebb dolga lett volna, végigsétált mellettünk és haladt az úttesten a legnagyobb lelki nyugalommal. Tulajdonképpen nem is az volt a furcsa, hogy még csak ránk sem nézett (melegítős, hótaposós mivoltunkban nagyon szexi látványát nyújthattunk egyébként is), hanem hogy úgy tűnt, nem igazán tudja, mi történik vele. Mire Nórival felfogtuk mit is láttunk valójában, a srác már majdnem látó távolságon kívül került. Mivel nem kért segítséget és láthatóan nem volt sok kedve dumálni, gondoltam nem megyek utána és nem kérdezem meg mit keres anyaszült meztelenül az utcámban. (Anyukám egyébként is úgy tanított, hogy ne álljak szóba idegenekkel, ha éppen harapós kedvemben vagyok ezt olyanoknak is el szoktam sütni akik ismerkedni akarnak.) Egész este kísértett a furcsa eset, mintha nem lenne épp elég gondom az alvással már 3 hónapja :( Másnap a barátnőim halálra röhögték magukat rajtam és megint megkaptam, hogy "veled mindig történik valami!". Azt hittem újabb ugratás áldozatává válok amikor szerda este a barátnőm párja felhívott, hogy a meztelen fiúról kérdezzen mivel egy II. kerületi szupermarketben összefutott egy barátjukat kereső csapattal. Átadta a telefont és néhány email váltás, kép azonosítás után összeraktuk, hogy bizony én az ő barátjukat, Misit láttam előző este. Valahogy nem akart összeállni a kép, nem igazán akartak beavatni a részletekbe a fiúról, akiről lerítt, hogy egészen biztosan nincs rendben vele minden és kicsit több volt a viselkedése mögött mint némi alkohol vagy drog probléma. Kicsit bántam is, hogy a plakátot nem láttam már aznap és 24 óra leforgása utána tudtam csak segíteni, hiszen nem tudtam, hogy a srácot keresik. Ettől függetlenül útba igazítottam a kereső csapatot, megvitattuk a lehetőségeket, hogy merre mehetett és kicsit több, mint 1 óra leforgása alatt nem messze a lakásomtól megtalálták Misit. Kaptam egy nagyon kedves köszönet nyilvánító SMS-t a családtól, amit továbbítottam a barátnőm párja felé, aki összekötött engem a családdal. Állítólag aznap megmentettük egy másik ember életét. Nagy dolog, pont ráértünk. :) Rájöttem arra, hogy talán nem szeretek már főzni, összeszorul a szívem ha gitárt hallok és irtózom a repterektől, de a héten felfedeztem egy új komfort zónát. Embereken segíteni jó dolog, kellemesen érzi magát tőle az ember. És azon gondolkodtam, hogy talán idővel a régi komfort zónák is újra megnyílnak majd. De addig is, itt vannak az új élmények, mint a wakeboard, a orosz nyelvvizsga feladatok, a vasárnapi túrák Bellával, iszogatás régen látott főiskolai barátokkal vagy a kutatás a lányokkal a megfelelő bár, a mindenki számára tökéletes komfort zóna után.
P.S. Kislány koromban zongoráztam és hosszú évekig nem kísértett a gondolat, hogy újra le kellene ülnöm újra játszani, egészen mostanáig:
