Halloween-i félelmek és egyéb nyalánkságok

Kedves Naplóm!

Szép lassan a november is elért minket. Erről a hónapról mindig a Guns and Roses örök klasszikusa jut eszembe és nemcsak azért, mert 3 napja megállás nélkül szakad az eső. :(

"But love is always coming and love is always going
And no one's really sure who's lettin' go today
Walking away.."

Észrevettem, hogy a közvéleményt idén ismét megosztotta a Halloween létjogosultsága is. Egyre amerikanizálódó világunkban kíváncsi lennék, vajon hányan hiszik, hogy novemberi elseje valójában a halloween-i másnaposságot kiheverendő számít munkaszüneti napnak... Mindenesetre a temetők környékén felhalmozódó kocsi sorok azért arra is engedtek következtetni, hogy hasonlóan sokan használják fel Mindenszentek ünnepét arra, hogy megemlékezzenek a halottaikról.
 

A Walking Dead című nagysikerű amerikai sitcom hatására a Facebook-ot és a Halloween partikat is ellepték a zombik és a különböző élőhalottak. Rothadó, véres emberhúsra hajazó maszkokkal és sminkekkel parádézott ebben az évben boldog boldogtalan. De vajon miért helyeztünk idén még nagyobb hangsúlyt az elrettentésre? Miért próbáltuk olyan erősen a frászt hozni a közösségi médián az ismerőseinkre, barátainkra vagy miért akartuk annyira  halálra ijeszteni a szórakozóhelyek békés, nyugodt közönségét? Természetesen azért mert Halloween van. De csupán erről lenne szó? A félelemkeltésről? Elgondolkodtam, hogy vajon mi az, amitől manapság félünk. Október 31.-én felül, úgy általában. Amikor a szomszéd Szabika nem úgy lép ki a lakásából, hogy egy balta áll ki a fejéből. A választ talán a Mindenszentek ünnepe adja meg: míg október utolsó napján élő halottként riogatjuk a szomszédokat, másnap szembe kell néznünk a legnagyobb félelmünkkel: hogy bármikor elveszíthetjük a szeretteinket és számot kell vetnünk arról, hogy eddig hányuktól kényszerültünk búcsúzni akár így, akár úgy...

És akkor rájöttem, hogy ez a kulcsszó a félelmeinkhez. A búcsú. Egy szerettünktől, egy kapcsolattól, egy hazától, egy állástól, egy lakástól...Halloween estéjén a barátnőmnek segítettem költözködni, aki úgy döntött, hogy egy új otthonban kezd új életet, remélve, hogy ezáltal sok új élmény is éri majd. Ahogy ott álltam a régi, teljesen kiürített lakás közepén, akaratlanul is elfogott a nosztalgia. Csak abban az elmúlt 10 évben, amióta én ide jártam, mennyi mindent látott ez a lakás! Mennyi boldog és szomorú pillanatnak volt szemtanúja, hány szerelmet látott romba dőlni és szárba szökkenni! Mennyi csajos este fültanúja volt és hányan szerettek volna legyek lenni ezeken a falakon! Számtalan szép és fájdalmas emlék köt ide: egy szakításom után én is hédereltem itt 2-3 hétig mert képtelen voltam hazaköltözni az üres lakásomba, miután elcuccoltam az exemtől. A porcelánbuszt is jó néhányszor kormányoztam egy-egy másnapos reggelen. Ebben a lakásban már nagyon sokszor, nagyon sokan voltunk szó szerint a padlón: társasjátékoztunk, körmöt lakkoztunk, ittunk, filmet néztünk, hol a nevetéstől fetrengtünk, hol a keserves sírástól...

 

A nyári filmforgatás miatt számomra a beöltözés már megvolt erre az évre: gót tündérként simulhattam Francois Arnaudhoz a Thursday című film gót szettjének bárpultos jeleneténél, túl vagyok egy szenvedélyes viszonyon a film másik sztárjával, egy HBO sorozatból szökött hollywoodi vámpírral is..szerintem az idei Halloween tervet még túl is teljesítettem. Amikor a hollywoodi díszletben sétálgattam rájöttem miért is szeretjük annyira ezt az "ünnepet". Szeretünk más bőrébe bújni. A valódi gondjaink, problémáink, az igazi félelmeink elől zombik, boszorkányok, szexi nővérkék és dominák mögé rejtőzünk. Mert ezen az éjszakán nem kell cipelnünk a terheinket. Feloldódunk az új bőrünkben, felpezsdít a tény, hogy bárkik lehetünk, magabiztossá tesz a tudat, hogy bárkit meghódíthatunk és meg is hódítunk. Ha úgy tetszik, a dolgok könnyebbik végét fogjuk meg ilyenkor. Úgy döntöttem, október utolsó napjaiban inkább a nehezebb utat választom és maradok ezúttal inkább a saját bőrömben és aktívan szervezem tovább cégünk új zászlóshajójának, a Breitling üzletnek a nyitó party-ját. Akkor még nem sejtettem, hogy egy Halloween-i buli helyett ott kell majd csak igazán szembenéznem a félelmeimmel...

 

Hiszen a dal is mondja: "mindig búcsúzni kell." Tény, hogy bizonyos dolgokat nehezen enged el az ember. Bizonyos embereket még nehezebben. Még akkor is, ha benne van a pakliban, hogy egy új élet, egy új hely, egy új kapcsolat új reményeket hozhat. Tudom, hogy a barátnőm lelkének is jót tesz a költözéssel járó változás, mert a változás jó. A változás mindig kell. A változás létszükséglet. Tudom, hogy előbb-utóbb én is belátom majd, hogy olyan ember szerelmétől tettem függővé az én boldogságomat, akinek az életében, ahogy 7 éve mindig, a függőségek most is megelőztek engem. Sosem gondoltam volna (és mindig rettegtem tőle), hogy ennyi év után meg kell hoznom ezt a döntést és egyszer el kell majd engednem végleg a "leghosszabb kapcsolatomat", de a se veled se nélküled életérzés harmincon innen lévőknek való és nekünk már meg vannak számlálva a hónapjaink a B oldalig. Féltem elbúcsúzni tőle, de már a következő találkozástól is tartottam, mert nem tudtam mivel bántom meg vagy ő hogyan mar belém sokadszorra. De végülis mire  való a Halloween ha nem arra, hogy az ember szembenézzen a félelmeivel, nem igaz?

Mindig tovább kell menni. Még akkor is, ha nem könnyű. Úgyhogy fogtuk magunkat, bepakoltunk a gyönyörű, új lakásba a barátnőmmel és áthívtuk a többieket. És bár nehéz volt a búcsú, éreztük, hogy ez valami újnak a kezdete...aminek nagyon jónak kell lennie!

 

Úti napló

 

Kedves Naplóm!

Nem is olyan régen találtam egy elgondolkodtató idézetet az interneten:

"We travel not to escape life but for life not to escape us."
 

Az ilyen és ehhez hasonló életbölcsességekkel kiválóan tudok azonosulni, ugyanakkor erre nem én vagyok épp a legjobb példa, hiszen mindig hajlamos voltam a problémáim és csalódásaim elől külföldre menekülni. Nagy szakításaink után néhány évvel ezelőtt a barátnőmmel Ciprusra utaztunk felejteni, hogy napoztassuk a fájdalom kilóitól megkönnyebbült (azóta is visszasírom azt az alakot egyébként) hab testünket és persze mert a Földközi-tengerre néző panorámás teraszon elsiratni a múltat mégiscsak nagyon vagány. Olyan teátrális. De főleg vagány!  Semmi másra nem voltunk képesek egy héten keresztül mint reggel letántorogni a szálloda tengerpartjára jókat bőgni egy romantikus könyv vagy egy esküvői képekkel tarkított bulvár magazin fölött, aztán este visszabotorkálni a szobába. Egyszer busszal beutaztunk ugyan Larnacába egy "cardio shopping" erejéig de kiderült, hogy nemzeti ünnep van és mindent zárva találtunk. Illetve egy másik este elsétáltunk a sétányra fagyizni, de miután a barátnőm sms-t kapott a volt fiújától kis híján elájult így gyakorlatilag a hátamon vittem vissza a szállodába. Úgy döntöttünk ennyi kaland elég is volt a hétre és ezek után nem hagytuk el az Adams Beach Hotel biztonságot nyújtó falait és tengerpartját. Valami rejtélyes okból kifolyólag azonban a magyar animátorok a módszeres üldözésünkbe kezdtek és minden nap megtaláltak és próbáltak vízi gimnasztikára és egyéb baromságokra csábítani, persze teljesen eredménytelenül. Nem tudtuk, hogy ennyire nem látszik, hogy szenvedünk vagy csupán be akarták tudni heti jócselekedetnek, hogy mozgásra bírnak két szerencsétlen, lusta szinglit...

Amióta egyedül élek Budapesten nagyon minimális időt tudok a szüleimmel tölteni ahhoz képest, amennyit szeretnék. Így kapva kaptam a kedves invitáláson és elkísértem őket izraeli körutazásukra. Az  időpont ideális volt, hiszen sok minden történt az utóbbi időben és úgy éreztem vannak bizonyos dolgok, amiket még csak most kezdtem felfogni feldolgozni és tudtam, hogy vár rám pár olyan lépés is, amikre érdemes lélekben felkészülnöm.

Van néhány ország, ahová mindennél jobban vágytam (vágyom) és a múlt hétig Izrael is ezen álom desztinációk között szerepelt...

Izrael egy misztikus ország és bár közigazgatásilag illetve diplomáciailag fiatal államnak számít, valójában itt kezdődött minden...ez a hely mindennek az alfája és mivel például a keresztény vallás szerint itt lesz az utolsó ítélet is, szerintük tehát az omegája is egyben.

 

A zsidó, a római illetve görög katolikus, az iszlám és egyéb vallások izgalmas, olykor félelmetes egyvelege alkotja az ország magját de Izrael azért fantasztikus, mert nem csupán azok találják érdekesnek, akik vallásosak vagy akiket lázba hoz a nemzetközi politikai helyzet. Izgalmas a gasztronómiája, a természeti kincsei, lélegzetelállító a fekvése, a Tel Aviv-i éjszakai élet pedig varázslatos és bármelyik európai nagyvároséval vetekszik. A helyiek azt mondják, náluk Jeruzsálem imádkozik, Haifa dolgozik, Tel Aviv pedig szórakozik! De érdekes ellátogatni olyan helyekre is, amik a híradásokból ismerősek mint Ciszjordánia, a gázai övezet vagy épp bármilyen palesztin fennhatóság alá eső rész.  

Függetlenül attól, hogy az ember miben hisz, vagy éppen ki-ki hogy nevezi a saját Istenét, tagadhatatlan, hogy ezen a helyen valami történt vagy történik. Valami megfoghatatlan, valami transzcendentális erő jelenléte érezhető. Az ország egész aurája más, mint ahol eddig valaha jártam és a több ezer éves történelem kézzel fogható maradványai még a leghitetlenebbekben is kétségeket ébresztenek. Elvégre nem minden nap sétál az ember egy keresztesek által a IV. században épített Bazilikában vagy áll szemben a Siratófallal, melynek 7 sora még Heródes király idejéből maradt ránk. Ahogy megérintettem az évezredes köveket próbáltam belegondolni vajon mennyi mindent láthattak eddig..és hogy ők még mindig itt lesznek amikor én vagy a generációm már csak szép emlékek leszünk!

Néhány kép erejéig bemutatom Izraelt, de hogy ne legyen nagyon unalmas tényleg csak pár hangulat képet osztok meg itt, a facebook oldalamon szenteltem neki egy teljes albumot! :)

A képek ugyanakkor nem tudják érzékeltetni azt az összefogást, azt a kitartást és erőt amit a zsidó nép sugároz magából. Az évezredes üldöztetéstől felvértezve, vállt vállnak vetve küzdenek nap mint nap a fennmaradásukért, a hőn áhított, saját államukért. Ez is egy olyan jellemzője Izraelnek, amely könnyen példaértékűvé teheti bármely nemzet számára!

Izrael képekben:

1. Első nap a hegy tetején ébredni Názárettel a lábam alatt azt hiszem megalapozta az út teljes hangulatát. Az Angyali Üdvözlet temploma volt az első hely, amit meglátogattam a Szent Földön.

 

2. A frissen facsart gránátalmalé hozzátartozott a napi rutinhoz, most éppen facsaróra és persze szép gránátalmákra vadászom Pesten! Hozzáteszem, teljesen lehetetlen olyan szép, érett gyümölcsöket találni :(

 

 3. A Tábor hegyen tett látogatás hatalmas élmény volt a három sátorról mintázott Átváltozási templommal a tetején:

4. Jártam már jó néhány kikötővárosban, de Haifa fekvése egészen rendkívüli:

5. A Galilei tó és a Szent Péter hal - ronda és finom.

  

 

6. Jericho a sivatagból nőtt ki, ma palesztin fennhatóság alatt áll. Viszont a tevék nagyon barátságosak. :)

7. A Jordán folyó vize a keresztények szerint lemossa a bűnöket....lehet, hogy egy kicsit mélyebben is bemártózhattam volna? :)

8. Jeruzsálem önmagában lélegzetelállító volt a Golgotával, a Gecemáni kerttel, az Olajfák hegyével, vagy a Via Dolorosával, amely Jézus útján vitt végig, ahol a Keresztet cipelte a Golgotára:

              

9. A legnagyobb élmény vitathatatlanul a Siratófal maradt:

A fal minden létező apró repedésébe kívánságokat tűztek az emberek, ami roppant szívszorító látvány. Elképzeltem, vajon mit kívánhattak itt mások több száz vagy akár ezer évvel ezelőtt és mit kívánhatnak most a világ minden tájáról ide érkezők. Bár a női oldalon meglehetősen szűkös volt a hely (nem úgy a férfin ahová a fal 2/3-a tartozik), én is megálltam pár percre és elhelyeztem a saját kívánság cetlimet és magamban minden jót kívántam mindazoknak akik közel állnak a szívemhez függetlenül attól, hogy tartjuk-e még a kapcsolatot vagy sem...

11. És a Holt-tenger után a Földközi-tengerben is megmártózhattam a reptér felé menet. A tel avivi tengerpart egyszerűen mesés, nem bántam volna ha még jut rá néhány nap..

Amikor megérkeztem Izraelbe, este egy színész barátommal chat-eltem, aki Kaliforniában él és a nyári forgatáson barátkoztunk össze. Persze azonnal megkérdezte, mit keresek Izraelben, mire nagyjából annyit tudtam felelni, hogy azt hiszem válaszokat. Federico ezt roppant mulatságosnak találta és csak annyit tudott rá mondani, hogy "a válaszok benned vannak Kedvesem, de sebaj, érezd jól magad "!  Ezen a mondaton egész héten gondolkodtam. Aztán amikor az utolsó előtti napon anyuval sétálgattam a Siratófalnál, ecsetelni kezdte, hogy milyen fantasztikus, hogy ez a rengeteg ember a világ minden tájáról idejön, mert hisz abban, hogy ez a Szent Föld és itt megbocsátást nyer vagy egyszerűen csak megerősödik a hitében. Azt is hozzátette, hogy szerinte mindenkiben ott van Isten és a Biblia is arról szól, hogy ha az ember hisz magában, akkor bármire képes lehet. Bármire...azt eddig is tudtam, hogy anyukám bölcs asszony, de ezek után azt hiszem kiváló szellemi vezető vált volna belőle ha nem akart volna annyira közgazdász lenni!

Elképzelhető, hogy több ezer kilométert utazunk a megválaszolatlan kérdéseinket hordozva poggyászként magunkkal majd egyszer csak arra eszmélünk a világ másik pontján, hogy tulajdonképpen bennünk van a kérdésre a válasz? Hogy lényegében mi magunk vagyunk a válasz? És a hitünk. A hit magunkban és az istenünkben, nevezzék őt Istennek, Allahnak, Buddhának vagy bárminek. Már ha van ilyenünk, ha nincs, akkor bizony magunkra maradunk és nem marad más, mint az önmagunkba vetett hitünk. Bizonyos indai vallási irányzatok akár 3000 istent is megkülönböztetnek. Aki csalódik az egyikben, bátran fordul egy másikhoz. De mi a helyzet az egyistenhittel? Ha abban az egyben csalódunk, akkor is ugyanoda érkezünk vissza: magunhoz. És ez a legnehezebb szituáció. Mert akinek van istene, az külső segítséget is remélhet, aki csak magára támaszkodhat,  annak a legnehezebb a túlélés...

Izrael a világ egyik legérdekesebb országa, mert miközben egyfelől a rengeteg vallásos zarándok a szent helyeket keresi föl és ki-ki megtalálja a maga istenét és az abba vetett hite megerődödik, addig a kevésbé hívők visszatalálnak önmagukhoz. Azt hiszem most már értem miért is nevezik Izraelt szinte az összes vallás követői Szent Földnek...

Vámpírnapló...

Kedves Naplóm!

Vámpírom elutazása napján ez volt az első szám amit feltettem reggel:

"I'm the kind to sit up in his room.
Heart sick an' eyes filled up with blue.
I don't know what you've done to me,
But I know this much is true:
I wanna do bad things with you."

grrrrr...

Reggel is pont olyan eleven volt, mint a nap többi szakában. Tájfunként söpört végig a lakáson, hadonászott, szöveget mondott fel, amit a következő meghallgatásra tanult. Amikor felnéztem a bőröndpakolásból, hol egy Boss zakó röpült épp felém, hol egy Prada papucs. Hirtelen tudatosult bennem, hogy az elmúlt 48 órában egy percet sem aludtam. Gyakorlatilag immunis lettem a fáradtságra, a nap felkelt és lenyugodott újra és újra de szinte fel sem tűnt a napszakváltás. Amikor dolgoznom kellett bekötöttem magamnak egy tejeskávé infúziót, hogy ne boruljak rá a klaviatúrára, de ahogy ismét a közelében voltam, nem éreztem többé fáradtságot. Ahogy az apartmanon is aznap reggel, úgy száguldott át az életemben is. Amikor lezártuk a bőröndjét, akaratlanul is elfogott a szomorúság. Egyrészt azért, mert szabadon kellett engednem, vissza az övéihez,  másrészt, mert tudtam, hogy hamarosan payback time következik. Ha valamit megtanultam az életben az az, hogy semmi sincs ingyen. Minél nagyobb álmunk válik valóra, annál súlyosabb árat fizetünk majd érte. És sosem tudhatjuk, hogy éppen milyen formában kell majd lerónunk az adósságunkat...

Ahogy kiléptem a Király utcára nappali fényben minden egészen másnak tűnt. Mintha magával vitte volna a varázst. A Gozsdu udvar nem volt többé az a mesebeli hely, csupán bárok sorát láttam tele csupa ismeretlen és semmitmondó arccal. Miután elment, kimentem a forgatásra, hogy megbizonyosodjak arról, hogy nem álmodtam és még van kézzel fogható jele annak, hogy egyáltalán itt járt. Még mindig ámulva néztem Balázs profizmusát, a fantasztikus jelmezeket és azt a mérhetetlen energiát és kitartást, amivel a 28. napon is belevetették magukat a munkába, ahogy megelevenedett a Thursday. A kamionok és a helyszínek között sétálgatva próbáltam újra átélni ez elmúlt napokat...jó érzés volt, amikor a színészek, a producerek és a stábtagok ismerősként köszöntöttek és nagy megtiszteltetés volt, hogy meghívást kaptam a záró stábbulira is.

A barátaim azóta folyton programokat szerveznek, a közös reggelik, vacsorák alkalmával látom, hogy a szemük sarkából figyelik, vajon mikor borulok rá bömbölve az asztalra vagy épp mikor kezdem vagdosni az ereimet egy borotvapengével. Egy haverom, pedig egyszerűen a fejemhez vágta, hogy én aztán biztosan nem várhatok már semmit az élettől, a csúcsra értem, hiszen vajon mi lehetne a nagyvadak listáján egy hollywoodi színész felett. Robi szerint maximum Isten. Na jó, Robikám, azért ő még nekem is nagy falat lenne. :)

A viccet félretéve, általában amikor szóba kerül a "mi lesz ezután", "hogyan tovább" kérdés, magamban mosolyogva mindig egy frappáns Carrie Bradshaw idézetre gondolok:

"Big goes back to Napa, and I'll go back to not crying." (Miután Big Kaliforniába költözött egy szívműtét erejéig visszatért NY-ba, akkor találkozott Carrie-vel.)

Az életben az a legnagyszerűbb, hogy a legváratlanabb fordulat mindig akkor következik, amikor az ember a legkevésbé számít rá. Egy régi nagy szerelemem szerint akiknek együtt kell lenniük, azok úgyis együtt lesznek. Én azért nem eszem ennyire forrón a kását, véleményem szerint annak a két embernek nagyon sokat kell azért az együttlétért tennie, de természetesen a happy end is mindig benne van a pakliban. Én mindig azt mondom, hogy legyünk hálásak mindenkinek az együtt töltött időért, mindenből csak a jóra emlékezzünk és próbáljunk meg annak örülni, amink éppen van, mert ha elpocsékoljuk az időnket arra, hogy azt siratjuk akink vagy amink nincs már, hamar elsuhan mellettünk az idő. Tudom, hogy el kellett engednem. Egyszerűen van olyan, akit nem lehet bezárni, betörni aki majd egyszer talán magától igába hajtja a fejét. Gondolkodtunk azon, hogy még 1-2 napot együtt töltünk itt vagy épp Athénban, aztán nem vittük tovább az ötletet a gondolati síknál. Azzal pusztán késleltettük volna az elkerülhetetlent. Elvégre "Hollywood nem Kecskemét", ahogy roppant frappánsan megfogalmazta egy kedves barátnőm. :)

Őszinte legyek? Boldog vagyok, mert ezt már senki sem veheti el tőlem. Mindig az enyém marad, anélkül, hogy Facebook-on vagy Instagramon vagy bárhol világgá kürtöltem volna vagy teleszórtam volna fotókkal az étert mint valami félkegyelmű. Életemben először nem éreztem szükségét, hogy barátok legyünk a közösségi média oldalain vagy kövessük egymást a különböző fotó megosztó portálokon. A találkozásunkhoz sem kellett semmilyen szociális háló, csak két ember. Egy utcán. Úgy döntöttem ez így is marad. Az előző kapcsolatomat megfertőzte a közösségi média és ha valamit megtanultam belőle az az, hogy sosem szabad túl nagy jelentőséget tulajdonítani neki. Mindig a megérzések számítanak. Mert nekünk nőknek sok érzékünk van, szerintem jóval több is, mint 6. És ha valamihez értünk az az, hogy pontosan érezzük, hogy szeretnek-e vagy sem. Hogy ez most más mint a többi, vagy ugyanolyan. És teljesen lényegtelen, hogy kedvesünk lájkolja-e mások fotóját a Facebook-on vagy sem. Az számít, hogy a szemében mi van. Mert drágáim, azok sosem hazudnak. Mert igaz ugyan, hogy egy színész nagyon sok előre megírt monológgal tud előrukkolni ha akar, aminek a hatását csupán fokozzák görög sármja és a színváltó szemei, de tény, hogy attól a naptól kezdve, hogy meglátott, többé nem figyelt másra. Ültetek úgy szemben valakivel végig egy vacsorát, hogy az a valaki egész idő alatt semmilyen irányba nem fordította el a fejét és még a pincérre sem nézett rá akárhányszor rendelt valamit? Hát én ültem. Megsemmisítő érzés. A jó értelemben. Mert arra a 2-3 órára úgy érzed Te vagy a legszebb a világon. Sőt mi több, CSAK te vagy azon a világon. Volt, hogy csak úgy spontán megjelent a munkahelyemen forgatásra menet. Mert hiányoztam. Ezért voltam és vagyok a mai napig nyugodt ha szóba kerül a hogyan tovább. Ha ennek valaha folytatása lesz, az is két emberről szól majd. Ha visszajön értem és felmászik a tűzlétrán az esernyővel. Vagy ha újra találkozunk a film valamelyik bemutatóján. Vagy én látogatok egyszer Los Angelesbe. Rábízom az életre. Eddig is mindig azt tettem és még sosem okozott csalódást. :)

Jó néhány fontos dolgot megtanultam a hollywoodi vámpírokról, de a legfontosabb, hogy lételemük bizony a sötétség. Akárcsak az igazi vérszívók, ők is az éjszaka leple alatt vadásznak, akkor élesednek ki igazán az érzékszerveik. Világító, hideg szemeik és dús, sötét hajuk, intelligenciájuk és a velük született sárm összhatása sok esélyt nem ad az áldozatuknak az ellenállásra, még kevesebbet a túlélésre. Ugyanakkor ha az ember lányának lehetősége van őket hosszú ideig, nappali fényben is szemügyre venni, bizony nem sokban különböznek halandó társaiktól: nekik is teát kell főzni ha megfáznak az éjszakai forgatáson és a hollywoodi álarc mögött ők is  ugyanolyan nehézségekkel küzdenek, mint a hasonló korú fényben járók. Útjukat belső harcok, a tökéletességre való állandó törekvés, az örökös megfelelni vágyás és mélyről jövő komplexusok szegélyezik, amelyek megoldására egy kívülálló nem képes, az pusztán belőlük fakadhat. De addig is, amíg ezekkel nem akarnak komolyan szembenézni, ott van nekik az éjszaka...És itt merül fel a kérdés: különböznek ők egyáltalán halandó társaiktól!?

Nem tudtam mit mondjak neki búcsúzóul. Ráadásul kijelentette, hogy sosem búcsúzkodik mert ki nem állhatja (végülis egy halhatatlannak teljesen fölösleges is:)) Aztán kiültem az ablakba és megláttam egy elsárgult falevelet leesni az egyik utat szegélyező fáról és eszembe jutott egy jó kis Carrie Bradshaw gyöngyszem (mi más), papírra vetettem és ezt az üzenetet becsúsztattam a tárcájába (gondoljátok csak el, 1996-ból származik, amikor még hírből sem ismerték a Facebook-ot):

"After all, seasons change. So do cities. People come into your life and people go. But it's comforting to know the ones you love are always in your heart. And if you're very lucky,  just a plane ride away." (Sex and the City)

Végtére is, én hiszek az álmokban, a nagy találkozásokban, az életre szóló szerelmekben. A sorsban. Vannak érzések, melyeknek nem szab határt a távolság, vagy az idő. Mert akinek vissza kell térnie, az úgyis visszatér. :)

Álmok útján...

Kedves Naplóm!

Azt hiszem alapvetően álmodozó típus vagyok. Néha idealista, időnként a valóságtól elrugaszkodott, esetenként naiv is. A barátaim gyakran próbálnak visszarángatni a Földre és igyekeznek elhitetni velem, hogy nincs herceg fehér lovon, nincs örök szerelem vagy végzetes találkozás csak emberek vannak, akik döntéseket hoznak és azok súlyával egész életünkben együtt kell élniük. Nincs eleve elrendeltetett vagy megírt szerelmi történet és a házasságok 60%-a válással végződik. És kész. Pont.

Néhány napja hajnali kettőkor az üres Lánchídon sétálva eszembe jutottak ezek a gondolatok. Hangosan felnevettem. Az életem olyan szürreális fordulatot vett, amire még a legmerészebb álmaimban sem számítottam...

Már nem is emlékszem hogy történt, csak arra, hogy állok a Király utcában a Gozsdu udvar előtt néhány baráttal és egyszer csak ott terem előttem és bemutatkozik. A hatalmas kék szemei végigégették a könnycsatornáimat. Úgy éreztem, hogy átlát rajtam de ugyanakkor belém is látott, szinte teljesen megsemmisültem. Ismeretlenül is olyan csodálattal nézett rám, ahogy eddig csak egy valaki egész életemben. Elhúzott a többiektől, leültetett egy külön asztalhoz és leült velem szemben. Mindenre kíváncsi volt, ki vagyok, honnan jöttem, mit szeretek, mire vagyok büszke, egyszóval mi az én történetem (ilyenkor mindig meglepődöm, hogy van akit ez még mindig érdekel vagy hogy van még egyáltalán olyan ember aki nem hallotta:)). Másnap és azután már csak kettesben találkoztunk. Azt mondta, sosem volt nős mert ha egyszer az lesz, élete végéig az marad. Hisz abban, hogy mindenkinek van egy másik fele valahol. Szerinte attól népszerűek manapság a vámpír históriák, mert az örök szerelemről szólnak. Arról, hogy két embernek az örökkévalóság is megadatik, hogy szerethessék egymást az idők végezetéig, amíg világ a világ. Ha nem említettem volna korábban, ő ugyanis vámpír. Vámpír a javából, na meg Hollywood-ból. Csak nem a Twilight-ból, hanem a True Blood-ból. Színész. Játszott a CSI-ban és vannak saját munkái is, mint producer és hamarosan rendezni is fog. Tűzjegy. Vibrál körülötte a levegő. Állandóan nevet, pörög, gesztikulál, játszik. Görög, by the way. A görög Glamour olvasói szerint most épp a legszexibb élő... Az egész lénye megfoghatalan, valami nem evilági. Ha elhinném, hogy a vámpírok tényleg köztünk élnek, azt hinném, azért néz rám így, mert minden csepp véremet meg akarja inni.  Ahogy a szemét figyeltem, észrevettem, hogy folyton változik a színe. Erre azt a magyarázatot adta, hogy azért, mert ha valamiben gyönyörködik, a szemei egyre világosodnak... Arra kért, mutassam meg neki a várost. Igent mondtam, elvégre mi rossz van abban, ha időnként az ember a saját, domesztikált vámpírjával kéz a kézben járja Budapest utcáit?

De hogy is került ő ide? Azt elfelejtettem mondani, hogy azon a bizonyos napon a Gozsdu udvar előtt egy amerikai filmes produkció egyik színészével álldogáltam akivel egy forgatáson találkoztam, mivel egy barátom, Balázs egy amerikai produkciót rendez éppen Budapesten, melyhez a forgatókönyvet is ő írta. Amikor először kimentünk segíteni és statisztálni a filmben, vagy bulizni mentünk a stábbal, még nem sejtettem, hogy Balázzsal együtt én is az álmok útjára léphetek. Balázs inspirálóan hat maga körül mindenkire. Megállás nélkül dolgozik, lételeme a light kóla, az ágyat pedig már csak hírből ismeri. Szinte tapintható az az alázat, szenvedély, amivel élete első, hollywoodi gyermekéhez hozzáér. Ahogy szépen lassan megszületik a "kicsi", először kezei lesznek, majd lábai és filmkockák lassan összeállnak egy egésszé. A sztori remek, a színészek nagyszerűek. Jó kint lenni a forgatáson és csak úgy asszisztálni egy másik ember álmának megvalósulásához. Nézni, ahogy megelevenedik a csoda. Mert elhiszed, hogy Neked is sikerülhet. Mert álmodni kell, muszáj, keményen kell dolgozni érte és alázattal kell hozzáállni még a legnagyobb sikerhez is, különben visszaélünk az ajándékkal, amit kaptunk az élettől. És bár nincs közös jelenetünk, egy filmben szerepelek a vámpírommal. Ennek a kis időnek a lenyomata egy életen át elkísér majd mindkettőnket. Az álmom fennmaradt az utókornak. Az egyik kedvenc monológom, a Micsoda nő című filmben az utolsó pár sor, amikor a narrátor azt mondja: "kövessétek az álmaitokat, itt minden megtörténhet, mert ez itt Hollywood!" Nekem mondod, haver? :)

Ahogy este sétálgattunk a kivilágított Duna korzón, elgondolkodtam az álmokról. Arról, hogy milyen sok vált már valóra az életemben. Mennyi mindent megéltem már, kipróbáltam, mennyi helyen jártam és mennyi fantasztikus embert sodort az utamba az élet. Hirtelen nagyon gazdagnak éreztem magam. A szó hagyományos értelmében persze hiányoztak a koromból is kötelezően adódó "must have"-ek mint például a férj, a család, gyerek meg hasonlók, de talán én ezt az árat fizettem az álmaimért. Azért, hogy valóra váltsam mások álmait is. Vagy talán én más utat kaptam. A barátaim minden nap megkérdezik tőlem, hogyan élem meg azt, amiről az emberek többsége csak fantáziál. Megkérdezik, milyen hatással van mindez az önbizalmamra, ami sosem volt az erős oldalam. Azt gondolják végre elégtételt kaptam az élettől és biztosan nem fáj már, hogy annyian elhagytak vagy mást választottak helyettem, hiszen mit számítanak a volt szerelmek ha az ember lányának lábai előtt egy igazi sztár hever. Egyfelől tudom, hogy igazuk van és tényleg eufórikus érzés az álmok útján járni, gazdagodni életre szóló élményekkel és csak sodródni az árral, elveszni azokban a színváltó szemekben. Másfelől viszont az igazság az, hogy az igazi sztár hamarosan visszamegy oda, ahová az igazi sztárok tartoznak (elvégre azért ez mégsem teljesen a Micsoda nő), én pedig ismét magamra maradok a volt szerelmek, múltbéli döntések kísérteteivel.. De tudod mit? Én úgy döntöttem álmodom tovább....

P.S. Balázs elhozta nekünk Rómát és egy fergeteges forgatást, íme néhány kép a hangulat kedvvéért:

 



A szabadság Szigete

Kedves Naplóm!

 

Minden évben van egy hét, amelyről a magyar (és külföldi) fiatalság az év további részében álmodozik és amelynek az eljövetelére vágyakozik. Volt már az előneve Diák- , szponzorálta már a Pepsi vagy a Mastercard, de a lényeg tulajdonképpen mindig ugyanaz: a SZIGET! Bizony, csupa nagybetűvel. Az általában érdektelen és méltánytalanul elfeledett Hajógyári-sziget ilyenkor fesztivál központtá, vagy ahogy idén nevezik "Fesztiválköztársasággá" vedlik át.

 

 

A 2013-as évben a Sziget mindennél jobban hasonlít egy óriási szórakoztató centrumra (vagy röviden vidámparkra) óriáskerékkel (Sziget Eye), élő színházzal, cirque de sziget-tel, azaz saját cirkusszal, bungee jumping-gal és a többi elmaradhatatlan szemfényvesztő kellékkel. A szervezők ezúttal még elképesztőbb látványvilággal, világ konyhák finomságaival és kitelepült szórakozóhelyekkel várják az érdeklődőket és természetesen az elmaradhatatlan, utánozhatatlan zenei kínálattal. A hagyományos pop, rock, dance és disco mellett van itt jamaicai sátor, ír zene, reggae, rap, alternatív, metál, drum & bass...valószínűleg nem létezik olyan zenei stílus manapság, amely ne kapna legalább egy kis teret a Szigeten. A Sziget hivatalos nyelve és fizetőeszköze is egyben a mosoly (na jó meg a metapay kártya, de ne legyünk ennyire tárgyilagosak). Ezt  nyelvet mindenki felsőfokon beszéli ezáltal a szigetlakók tökéletes harmóniában és egyetértésben éldegélnek együtt bő egy héten keresztül. A mai világban, ahol semmi sincs ingyen, itt igenis fizetőeszköz nélkül is kaphatsz egy ölelést, egy csókot vagy egy szál cigit. Mert itt mindenki mindenkinek a barátja, testvére, szerelme, egyszóval családja.

 

A szkeptikusok persze kiemelhetnék a tudatmódosító szerek vagy az alkohol szerepét ebben a folyamatban illetve a Sziget életében egyaránt, de álljunk meg egy szóra. A gazdasági világválság hatására Európába is begyűrűzött a pesszimizmus, a kilátástalanság, még a mediterrán népek sem tudnak napjainkban kizárólag a focira koncentrálni, amikor a megélhetésük is veszélybe került hát még kis hazánk, ami eredendően nem a jókedvű, vidám és optimista lakosságáról kapta hírnevét. Európa fiataljainak most már nagyobb része munkanélküli, mint akinek van biztos állása. Az emberek az év 51 hetében stresszesek, sokan egyik napról a másikra élnek, bizonytalanok a jövőjüket illetően, kivándorlási terveket szövögetnek vagy már éppen csomagolnak is...És eljön az augusztus, megkezdődik a Sziget és egyszerre, arra a pár napra vagy épp 1-2 estére a gondok hirtelen semmivé lesznek. Nemi identitásra, szexuális orientációra, politikai hovatartozásra, fajra, nemre való tekintet nélkül bulizik együtt idős és fiatal. Sokan egész évben gyűjtenek a jegyekre vagy a bérletre. Mert az a karszalag több, mint csupán egy jegy. Az egy belépő. Belépő egy másik, egy sokkal jobb, színesebb, vidámabb, gondtalanabb, előítéletektől mentes világba. Utópiába, ahol mindig szól a zene. 

 

 

Természetesen elismerem, hogy ez a móka nem olcsó mulatság és sajnos nagyon sokan nem engedhetik meg maguknak a jegyet (én személy szerint felírnám nekik receptre), én viszont csak hálás lehetek azokért a barátaimért, akiktől kaptam idén karszalagot. Valahogy úgy voltam idén a Szigettel, mint egy finom pohár borral. Akkor éreztem igazán, hogy mekkora szükségem volt rá, amikor már ráéreztem az ízére.

A három szingli barátnőmmel pár napja ültünk egyikünk új albérletében legalább 3 tonnányi kipakolásra váló kartondoboz tetején pizzát majszolva és elmerengtünk azon, hogy az életünk mennyit fordult 1 év alatt. Mindannyian elveszítettünk egy nagy szerelmet vagy családtagot esetleg otthont netán barátokat. Előttem még tisztán kirajzolódott a kép amikor tavaly nyáron egy papírdoboz kupacból rendeztünk be egy gyönyörű lakást és álmokat életem értelmével, terveket szövögettünk benne jövőről, közös életről, mígnem a szerelmem néhány szóval jobban le nem hűtött, mint az újonnan vásárolt légkondícionáló berendezés. Észrevettem, hogy egyre nehezebb kipakolni ezt a sok dobozt, ahogy haladunk előre mindig egyre több cuccunk halmozódik fel az évek során, mindig nehezebb az újrakezdés és mindig több a fájdalom. Aztán elkezdődött a vízilabda VB és egyre nehezebben találtam a helyem és ezen az sem segített, hogy közben világbajnokok lettünk. És ha mindez nem lett volna elég, még egy nagyon nehéz döntés súlya is ólomként nehezedett a vállamra. De aztán eljött augusztus 8. és nekem aznapra jegyem volt  a gondtalanságba!
Csizmát, kalapot, kockás inget és farmer sortot húztam, átvetettem a vállamon a táskámat és irány a Sziget!

Amikor felcsendültek a Biffy Clyro együttes koncertjének első taktusai a barátnőmmel berohantunk a Nagyszínpad előtti nézőtér közepébe és átengedtük magunkat a zenének.

Egy pillanat alatt megértettem, hogy a Sziget szlogenje miért az "the island of freedom" lett. Kerestem a megfelelő szavakat, érzéseket, hogy vajon mi történhet ezen a mágikus helyen, mit is jelent a modern Woodstock kifejezés? A szabadságot jelenti. Hirtelen felfogtam valamit a hippi életérzésből, abból, hogy itt tényleg azzá válhatsz aki lenni akarsz, mert beöltözhetsz vikingnek vagy zebrának, hordhatsz raszta hajat vagy rohangálhatsz félmeztelenül reggeltől estig de mindenek előtt szabad vagy! Szabadon eldöntheted kivel szeretnél bulizni, milyen zenét akarsz hallgatni, mit akarsz inni, enni (ezekben a döntésekben ki is merülnek a napi problémák egy teljes hétig) és a lehetőségek tárháza szinte kimeríthetetlen! Ahogy ott táncoltunk, már nem éreztem semmit, csak a szabadságot, úgy éreztem, ha kinyúlok érte meg is tudom érinteni! Régen volt olyan, hogy nem fájt semmi vagy hogy nem aggódtam a jövő miatt, amiatt, hogy hogyan lesz tovább. És mielőtt még bárki messzemenő következtetéseket vonna le az állapotomból vagy a fent leírtakból, szeretném előre bocsátani, hogy bár nem ítélek el senkit semmilyen káros szenvedély miatt én még fesztiválon sem élek kábítószerekkel, valahogy rám a Sziget volt mindig is tudatmódosító hatással és ezért nem a hallucinációimat írom le most, hanem azt az érzést, amit nekem jelent ez a fesztivál.

A hajnali órákra már legalább kétszer körbejártuk az egész szigetet, kiosztottam legalább tíz "high five"-ot, beszélgettem legalább öt vadidegennel, így végezetül egy jól megérdemelt fröccsel a kezemben leültem az egyik szórakozóhely teraszára, feltettem a lábam, elővettem a telefonomat és megírtam egy üzenetet, amit máskor sosem írtam volna meg magamtól, de a Sziget egy más dimenzió, arról szól, hogy azzá válhatunk, akik lenni szeretnénk. Arról szól, hogy vessük le a béklyóinkat, szabaduljunk meg a gátlásainktól és mindentől, ami lehúz. Már egy jó ideje azt éreztem, hogy elkezdtem kötődni újra valakihez, aki az elmúlt 28 év rossz választásainak egy nagyon meghatározó stációja volt és nem akartam újra annyira közel kerülni a tűzhöz, hogy
ismét megégessem magam.
Az igazság azonban az, ha egyszer szerelmes voltál valakibe, azt nem tudod többé nem szeretni. Nem tudod neki nem a legjobbakat kívánni: boldog házasság, békés élet, sikeres karrier vagy éppen egy világbajnoki aranyérem. Viszont ha egy régi lánghoz újra közel mész, biztos lehetsz benne, hogy újból megéget majd. Mert bár az évek múlnak, sokszor csupán egy hajszál választ el tőle. De hazugság azt gondolni, hogy egy sebezhető időszakban, amikor nincs kedved új embereket látni magad körül és az életed történetét már te magad is annyira unod, még véletlenül sem mesélnéd el újra egy idegennek, akkor biztonságot jelenthet egy régi szerelem. Valaki, aki már egykor is sok fájdalmat okozott de aki most ismét felbukkant és leígéri a csillagokat: hogy megváltozik, megkomolyodik, megállapodik. Most már tényleg. De persze ilyenkor a régi fájdalmak emlékei elhalványulnak és mindig a legfrissebb sebek véreznek és nem törődsz azokkal, amik már begyógyultak. Pedig a felszín alatt legalább olyan mélyek azok is. Úgy döntöttem, nem szakítom fel a régi sebeket. Biztonságosabb volt olyannal lenni akit már egyszer szerettem, akit szeretni fogok amíg élek, de ez nem feltétlenül jelenti azt, hogy ezúttal lenne jövőnk. Sőt általában azt jelenti, hogy nincs is. És ez a szép a Szigetben. Hogy mindig megszépíti a jelent és a jövőt. Mert bár szűkölve rettegtem attól, hogy a biztonságos világomat megint feldúlja egy vadidegen, valahogy mégis úgy éreztem, hogy a jövő is tartogat még meglepetéseket és nem tűnt annyira sötétnek, mint otthon nemrég, mielőtt beültem a taxiba! Mert a Szigeten elhiszed, hogy bármire képes vagy, könnyű szerrel találhatsz majd egy jó munkát, egy új pasit, egy új barátnőt, hogy a zene azután sem fog elhalkulni, miután kilépsz innen.

Miután lebontják az utópisztikus világ díszleteit, a résztvevők még hetekig hordozzák magukban az extázist, a felfokozott hangulatot és még napokig hallják a zenét éjjel-nappal. Aztán egyszer csak megszűnik. Elhallgat bennük. Mindenki visszatér a megszokott, rutinos, szürke valóságba. És ismét várja a csodát. A csodát, ami egész pontosan 51 hét múlva meg is érkezik újra...

P.S. De ne szaladjunk ennyire előre, hiszen még van 3 nap Sziget, nekem pedig történetesen heti jegyem! Innen is puszilom drága barátnőmet és a férjét akik nagylelkűen megajándékoztak vele. :)) 

 

 

 

A bizalom köre

Kedves Naplóm!
 

Túl vagyok az idei első tábori élményemen. Tulajdonképpen nem is tudok visszaemlékezni, hogy mikor voltam utoljára táborban. Viszont nagyon vonzott, hogy végre több napon keresztül csak a wakeboard-dal foglalkozhatok, így belevágtam...Hogy is kerültem Tamás bátyja kunyhójába, Levelekre? Pár mondatban összefoglalom az előzményeket:

A dolgok olyan mederben haladtak körülöttem, hogy úgy éreztem, ha legalább 3 napra nem szabadulok a fővárosból, akkor egészen biztosan a diliházban végzem. Amióta a kollégám kis híján meghalt és kifosztották az egyik üzletünket, a munkahelyemen egyik gond érte a másikat, gyakorlatilag minden nap végére az idegösszeomlás határára kerültem. A baráti és ismeretségi körömön pedig egy akkora szakítási tornádó söpört végig, hogy legalább annyi ember maradt fedél nélkül körülöttem, mint egy kisebb cunami idején Phuket szigetén. Van akit már elköltöztettünk, van akit csak most fogunk, mindeközben pedig a mi szemünk előtt is lepergett saját szakítási történelmünk és önnön pokoljárásaink végtelen históriája. Eszembe jutott, milyen volt három hónapon keresztül minden egyes éjjel felriadni és reménykedni, hogy amit épp átélek, csak egy rossz álom vagy, hogy milyen nehéz volt az újdonsült exet minden kommunikációs fórumról kiirtani, hogy még véletlenül se kísértsen meg egy esetleges beszélgetés halvány gondolatfoszlánya sem. A barátaim romjaikban hevertek, napokig csak nyeltem a szörnyű híreket, hallgattam a kétségbeesett kiáltásokat és olvastam a szomorú üzeneteket tőlük, akiket hosszú évek után hagytak és árultak el olyanok, akiket mindvégig töretlenül szerettek, akikben maradéktalanul megbíztak. Mivel nem járt át épp a fergeteges életöröm, nem csatlakoztam azokhoz, akik a Balaton Sound-on tomboltak a legújabb techno slágerekre és hirdették a Haverok, Buli, Fanta életérzést némi IHB (iszunk, hányunk, belefekszünk) vonallal egybekötve így inkább kimentem a Vodafone Magyar Vízilabda kupára a Margit szigetre még jóval az első vasárnapi meccs előtt, lefeküdtem a lelátóra és csak bámultam az eget. Eszembe jutott, hogy tavaly pont ilyen volt minden: az uszoda, a napernyők, a molinók, a lelátó fából készült padjai és az ég is pont ilyen kék volt, de mégis valahogy minden más lett mostanra. Személytelenebb, üresebb. És nem értettem, hogy míg tavaly ilyenkor mindannyian haladtunk valami felé, boldogok voltunk és szerelmesek, addig pár röpke hónap leforgása alatt porba hullottak tervek, jövőképek, esküvői álmok, de tudtam, hogy nem ezek fájnak a legjobban. Ugyanaz, ami nekem is a legjobban fájt: a bizalom elvesztése és a hazugságok. Amikor kihajtottam a Margit szigetről átadtam a parkolóőrnek a jegyemet ellenőrzésre, aki azzal engedett el, hogy: "1500 Ft, de magának csak 900 Ft lesz, mert olyan szép nő." A bókot egy félmosollyal jutalmaztam de ahogy áthajtottam a sorompón egyszer csak kitört belőlem a zokogás, ami már napok óta feszített belülről. Nem (csak) magam miatt sírtam, hanem azok miatt a barátaim miatt is, akik most a poklok poklát állják ki csak azért, mert szerettek valakit és megbíztak abban az emberben. Ők is szépek, sőt okosak, ambiciózusak és a legszebb éveikből adtak nem keveset arra érdemteleneknek...Erőt vett rajtam a reménytelenség és a kétségbeesés, úgy éreztem ennek sosem lesz már vége. Lehetséges, hogy az életünk ezentúl csupán két szakítás közötti tervezgetések és csalárd álmok, ígéretek sorozata lesz? Hogy többé azt sem szabad elhinni, amit a másik kérdez? Hogy többé nem engedhetjük el a kedvesünket a haverokkal bulizni, mert felszed valakit az éjszakában? De ha feltétlen bizalommal elengedjük, jóhiszeműen, akkor tényleg ekkora árat kell fizetnünk a naivságunkért?

Életem nagy igazsága, hogy aki menni akar, azt el kell engedni. Ha valaki a párja mellől az éjszakába vágyódik a barátokkal, vagy hirtelen hobbi halmozóvá válik, csak azért, hogy ne legyen otthon, az csupán menekül. Menekül attól, hogy már nem érzi azt, amit egy kapcsolatban érezni kell. Kegyetlenül hangzik, de így van: már nem szereti azt másikat. Illetve szereti, csak nem úgy. Mert aki szerelmes egy másik emberbe, az mindent a szeretett személlyel szeretne csinálni. Vele szeret mosogatni, Family Guyt nézni, baráti társasággal beülni valahová, moziba, színházba vagy konditerembe menni vagy csak egyszerűen otthon bambulni a TV előtt. Aztán egyszer csak eljön egy pillanat. Amikor szó nélkül áthúzódik a kanapé másik oldalára vagy közli, hogy most ne feküdj a vállára, mert túlerőltette azt vagy már egyáltalán nem hív fel napközben és míg korábban mindenféle terveket szövögetett kettőtöknek, többé semmi olyan mondat nem hagyja el a száját amiben szerepel a jövő szócska. Én a napra is emlékszem, amikor nálunk elkezdődött. Tudtam, hogy nem szeret többé. Még próbáltam pár kétségbeesett kísérletet tenni, hogy visszaidézzem a régi érzéseket benne, de azok már régen nem voltak sehol. Ilyenkor általában már ott van egy másik. Lehet, hogy nem fizikailag, csak gondolatban (ez a jobbik eset), mert a biztosat még mindig kevesebben hagyják el a bizonytalanért. De ha már a másik is biztos, akkor a kapcsolat elindul egy lejtőn és hogy milyen ocsmány vége lesz, az már csak a szereplőkön múlik.

Ahogy az elmúlt hét sztorijain tűnődtem, el sem tudtam képzelni, hogy a közeljövőben bárkiben meg tudnék bízni. Egy barátnőm mondatai jutottak eszembe: "előbb-utóbb mindenkit megcsalnak, jobb, ha túlteszed magad rajta és megpróbálsz együtt élni a gondolattal". (Társ)fogyasztó társadalmunkban a monogámia egy olyan ritka erénnyé vált, amelyhez képest a fehér holló mindennapos jelenségnek számít. De ha így is van, valóban együtt tudunk élni ezzel? Valóban fel kell adnunk az elveinket és életünk további részét örökös gyanakvásban kell leélnünk? Még a gondolattól is hányingerem lett, hogy a telekommunikáció ilyen magas fejlettségi szintjén mennyi fórumot kellene ellenőrzés alatt tartanunk, hogy megbizonyosodjunk arról, hogy tényleg egyedül vagyunk a kapcsolatban. Aztán elgondolkodtam és rájöttem, hogy nem kell ahhoz Facebook jelszó, vagy skype bejelentkező kód, hogy megsejtsük a bajt. Én mindig megéreztem a véget és az üzenetek csippanásai csak a zenei aláfestést adták a búcsú beszélgetésekhez.  De ott van még a "nyitott házasság", a "komplikált kapcsolat" és a különböző jogcímek, amikből adódóan úgy játszhatunk egymás érzéseivel, ahogy éppen nekünk tetszik. A bulvár médiát a nyitott házasság előnyeivel végigturnézó Hujber Feri lenne a kortárs etalon, aki szerint életünk végéig egy testet szeretni olyan, mint ugyanazt az ételt enni?? Pfff.....
Gondoltam, ha már Hujber Feri életviteli tanácsain őrlődöm, akkor tényleg nem ártana egy kicsit pihenni....

Egy szó mint száz, itt volt az ideje olajra lépni, így kapva kaptam az alkalmon amikor egy barátom meginvitált egy wakeboard táborba Levelekre. A wakeboard még mindig a szívem csücske és az egyetlen dolog ami minden idegszálamat le tudja úgy kötni, hogy ne kelljen hülyeségeken töprengenem. Arról nem is szólva, hogy egy teljes nap a vízen úgy el tudott fárasztani, hogy este 10 órakor rendszeresen úgy dőltem be az ágyba mint egy darab fa. Arról nem beszélve, hogy nagyon jó volt új arcokat látni, új ismerősökre szert tenni, akik szintén szerelmesei a sportnak. Voltak hozzám hasonló kezdők és egészen profik is. Szombaton élő DJ keverte a zenét a pályán és hatalmas hangulatban zajlottak az edzések és még élvezetesebbek voltak a csúszások. Szerencsétlenségünkre mindkét nap kegyetlenül erős szél fújt, így a tükör víznek már reggel 10-től búcsút mondhattunk, délutánra pedig kezdetét vette a Survivor, avagy hogyan maradj meg a hullámok hátán a deszkáddal. Szerintem két nap alatt estem annyit, mint egy műugró egy teljes szezonban és nyeltem annyi vizet mint egy gyengébb képességű vízilabda center az országos bajnokság összes meccsén együttvéve. De összességében hatalmas volt a hangulat, nagyon jó fejek voltak a kis táborlakók és Tamás Bátyja vendéglőjének kínálata bőségesen pótolta a sportolás során elvesztett kalóriákat. Lehet, hogy csupán a mogyorókrémes palacsintába rejtett boldogsághormon tette, de ahogy körülnéztem a párban érkezett pajtásaimon, egészen megnyugtatott amit láttam. Harmóniában és teljes egyetértésben sportolták végig a hétvégét és élvezték a közös együttléteket a barátokkal. Mindenki kiegyensúlyozottnak tűnt és szerelmesnek. Valahogy minden párról sütött az összetartozás, ami nem csak a közös érdeklődésből fakadt. Jó volt a kisugárzásuk és éreztem, hogy bíznak a másik felükben...
Ennek hatására én is kicsit bizakodóbb lettem és levontam a nagy tanulságot: lehet, hogy az élet nem habos torta, de a nutellás palacsintától sokkal szebbnek tűnik a világ :))

És akkor végezetül néhány hangulatkép a táborból:

A zöld fény

Kedves Naplóm!

Ahogy az idő villámsebesen haladt el mellettem, szép lassan azon kaptam magam, hogy a múlton elmélkedem. Hol máshol, mint a moziban...

"Will you still love me when I'm no longer young and beautiful??" - teszi fel a nagy kérdést Lana del Rey A nagy Gatsby legújabb feldolgozásának epikus betétdalában. Hogy lehet ilyet kérdezni? Jézusom, normális vagy?! A botox, a hyaluronsav, a metroszexualitás és az örök fiatalság aranykorában? Ahol mindig van szebb, karcsúbb, fiatalabb, sportosabb és nagyobb mellű akire az ember lányát lecserélhetik? Még szép, hogy nem! Ne is álmodj róla!



Habár Lana naivitása egy kicsit életidegennek tűnt a világban, amelyben élek, nekem nagyon tetszett az új Gatsby. Jó, rendben, elismerem, hogy elfogult vagyok Leo DiCaprióval szemben, akit az Aviátor óta korunk egyik legjobb színészének tartok (pedig bevallom, amikor annak idején a Titanic-kal együtt elsüllyedt különösebben nem éreztem, hogy kár lett volna érte), és sokat olvastam a 20-as évek Amerikájáról is, jól ismerem Hemingway és Fitzgerald életét, ebből kifolyólag már epedve vártam, hogy megérkezzen a mozikba a hedonista alkotás legújabb átirata. Bár a film nem kapott különösebben jó kritikákat, a könnycsatornákat erősen birizgáló sztori azért a legszkeptikusabbak száját is sírásra görbítette- ha csak néhány pillanat erejéig is. Napjaink (társ)fogyasztói társadalmában szinte elképzelhetetlennek tűnik, hogy egy fiatal, rossz anyagi körülmények között élő fiú, amilyen Jay Gatsby hosszú éveken keresztül szeret egy lányt, szegény emberként viszont nem kéri meg a kezét, inkább karriert épít, pénzt szerez, hogy aztán megteremtsen egy áloméletet kettőjük számára. Talán azért is hatott rám mélyen Jay Gatsby figurája, mert valahol én is mindig egy olyan emberre vágytam, akinek a szemében csak magamat látom, akinek csak én létezem ezen a világon és senki más. Aki akkor is szeretni fog, amikor már nem leszek szép és fiatal...Na és persze nem utolsó sorban azért is, mert az én volt szerelmeim már csak azért sem vennék meg a szemközti házat, mert valószínűleg már arra sem emlékeznek hol lakom! :) Szomorúan konstatáltam a tényt, hogy a mai világból kihaltak az úriemberek, azok a nagylelkű és családközpontú férfiak, akik szívük hölgyének a csillagokat is lehozzák és itt nem feltétlenül gondolok az anyagi javakra, hanem a figyelemre, a kedvességre, arra, hogy valaki példának okáért kinyissa a kocsi ajtaját egy nőnek. A legjobb barátnőmmel egyszer beszélgettünk erről egyik fiú barátunkkal aki a hasát fogva hahotázott rajtunk, hogy azért ilyen messzire ne menjünk...Minden elvárásnak van határa! Ja tényleg, bocsánat, mindig elfelejtem, hogy manapság a régiből nem az udvarias szokásokat vesszük át hanem a retro disco-t és az őrültebbnél-őrültebb divatirányzatokat.

Rájöttem, hogy talán nem is kihaltak ezek az emberek, csupán alkalmazkodtak a változó világhoz, ahhoz az értékrendhez, amely szerint ma élünk. A legtöbb ember önző lett, egoista, karrierista és nem utolsó sorban hedonista. Az egyéni örömök, elégedettség, boldogság, és a folyamatos izgalom hajszolása olyannyira a társadalomra telepedett, hogy az emberek ha akarnának sem tudnának többé törődni egy másik embertársukkal. Mindenki teljesen el van telve saját önképével és az egyéni jólét mindennél fontosabbá vált. A barátnőimmel többször elmélkedtünk azon, hogy az apáinkhoz hasonló gentleman típusú férfi már a múlté, nekünk nem maradt más mint a napi egy-két ingyenes what's up és viber üzenet (lassan az sms-re is ráüthetjük az old school bélyeget), a mexikói gyorsétterem a Moszkván vagy épp fizethetjük mi a mozit vagy az italunkat a bárban. Már nem értünk jönnek, hanem nekünk kell mennünk a randira, már nincs Margit szigeti séta csak kihűlt, házhoz szállított pizza. Már annak is örülünk, ha meghívnak egy ásványvízre és nem isznak bele mielőtt átnyújtják nekünk (azt hiszitek most viccelek, igaz? Bárcsak...). 

Ahogy a szörnyű és kevésbé borzalmas randik múltbéli képe rémisztgetett, gondolatban visszakanyarodtam a filmhez. Véleményem szerint Jay Gatsby csupán hitt. Hitt a zöld fényben, ami a múltat jelképezte számára. Hitt abban, hogy minden egyes éjjel, amikor kinyújtotta érte a kezét a mólón állva, közelebb került hozzá. És biztos volt benne, hogy egyszer megérintheti. A múlt egyszer visszatér hozzá és minden ott folytatódik, ahol annak idején abbamaradt és minden ami azóta történt, amióta utoljára látta Daisy-t, semmivé lesz. Gatsby idealista volt, azt hitte bármikor visszanyúlhat a múlthoz, újból előveheti és meg nem történtté teheti a sok fájdalmat, a nehézségeket és nem utolsó sorban az időt. Ha így lenne valószínűleg tele lennének az éttermek és presszók jókedvűen kávézgató exekkel, megcsalt feleségekkel, elhagyott gyerekekkel. A szomorú igazság azonban az, hogy sok múltbéli seb csak nagyon sokára vagy épp sosem gyógyul be teljesen. És ahogy múlik az idő, szépen lassan magunk mögött hagyunk szerelmeket, csalódásokat, barátságokat és már nem kergetjük többé azt az ideált, akit kislány korunkban megálmodtunk. Már nem várjuk, hogy Gatsby feltűnjön a szemközti ház ablakában...

A múlton lehet keseregni, lehet bánkódni miatta, lehet magunkat okolni téves döntésekért, elszalasztott lehetőségekért, kihagyott alkalmakért vagy rossz választásokért de rájöttem, hogy nem érdemes sokáig elmerülni benne. A "mi lett volna ha?" kezdetű kérdésekre úgysem tudjuk meg soha a választ, így nem érdemes keresgélni sem azt. És a letűnt korok, idők többé nem térnek vissza, egyszer és mindenkorra le kell számolnunk az ideálokkal és be kell érnünk azzal a realitással, amit most vet elénk a sors. De a múltban pont az a szép, hogy összehasonlítási alapot kínál nekünk, hiszen honnan is tudná az ember lánya, hogy rossz randiba csöppent,  ha nem lettek volna korábban felejthetetlen pillanatai és nem találkozott volna igazi gentleman-ekkel. És szerencsére a jóra mindig könnyebben emlékszünk vissza. :)

De az idő halad és eljött a nyár, a jó idő. Úgyhogy belevágtunk. Belevágtunk új sportokba, új élményekbe, mentünk tovább: ki párkapcsolatban, ki egyedül, van aki 30 éves lett, van akinek a lánya(!) lett 6 éves (és ez a rémisztő nem a Hannibál befejező része:)). Bella fotómodellnek állt, én pedig a Gentleman Magazine meghívásának (micsoda véletlen, igaz?) eleget téve megnéztem mit is tud az új Jaguár F-type.