Kedves Naplóm!
Minden évben van egy hét, amelyről a magyar (és külföldi) fiatalság az év további részében álmodozik és amelynek az eljövetelére vágyakozik. Volt már az előneve Diák- , szponzorálta már a Pepsi vagy a Mastercard, de a lényeg tulajdonképpen mindig ugyanaz: a SZIGET! Bizony, csupa nagybetűvel. Az általában érdektelen és méltánytalanul elfeledett Hajógyári-sziget ilyenkor fesztivál központtá, vagy ahogy idén nevezik "Fesztiválköztársasággá" vedlik át.
A 2013-as évben a Sziget mindennél jobban hasonlít egy óriási szórakoztató centrumra (vagy röviden vidámparkra) óriáskerékkel (Sziget Eye), élő színházzal, cirque de sziget-tel, azaz saját cirkusszal, bungee jumping-gal és a többi elmaradhatatlan szemfényvesztő kellékkel. A szervezők ezúttal még elképesztőbb látványvilággal, világ konyhák finomságaival és kitelepült szórakozóhelyekkel várják az érdeklődőket és természetesen az elmaradhatatlan, utánozhatatlan zenei kínálattal. A hagyományos pop, rock, dance és disco mellett van itt jamaicai sátor, ír zene, reggae, rap, alternatív, metál, drum & bass...valószínűleg nem létezik olyan zenei stílus manapság, amely ne kapna legalább egy kis teret a Szigeten. A Sziget hivatalos nyelve és fizetőeszköze is egyben a mosoly (na jó meg a metapay kártya, de ne legyünk ennyire tárgyilagosak). Ezt nyelvet mindenki felsőfokon beszéli ezáltal a szigetlakók tökéletes harmóniában és egyetértésben éldegélnek együtt bő egy héten keresztül. A mai világban, ahol semmi sincs ingyen, itt igenis fizetőeszköz nélkül is kaphatsz egy ölelést, egy csókot vagy egy szál cigit. Mert itt mindenki mindenkinek a barátja, testvére, szerelme, egyszóval családja.
A szkeptikusok persze kiemelhetnék a tudatmódosító szerek vagy az alkohol szerepét ebben a folyamatban illetve a Sziget életében egyaránt, de álljunk meg egy szóra. A gazdasági világválság hatására Európába is begyűrűzött a pesszimizmus, a kilátástalanság, még a mediterrán népek sem tudnak napjainkban kizárólag a focira koncentrálni, amikor a megélhetésük is veszélybe került hát még kis hazánk, ami eredendően nem a jókedvű, vidám és optimista lakosságáról kapta hírnevét. Európa fiataljainak most már nagyobb része munkanélküli, mint akinek van biztos állása. Az emberek az év 51 hetében stresszesek, sokan egyik napról a másikra élnek, bizonytalanok a jövőjüket illetően, kivándorlási terveket szövögetnek vagy már éppen csomagolnak is...És eljön az augusztus, megkezdődik a Sziget és egyszerre, arra a pár napra vagy épp 1-2 estére a gondok hirtelen semmivé lesznek. Nemi identitásra, szexuális orientációra, politikai hovatartozásra, fajra, nemre való tekintet nélkül bulizik együtt idős és fiatal. Sokan egész évben gyűjtenek a jegyekre vagy a bérletre. Mert az a karszalag több, mint csupán egy jegy. Az egy belépő. Belépő egy másik, egy sokkal jobb, színesebb, vidámabb, gondtalanabb, előítéletektől mentes világba. Utópiába, ahol mindig szól a zene.
Természetesen elismerem, hogy ez a móka nem olcsó mulatság és sajnos nagyon sokan nem engedhetik meg maguknak a jegyet (én személy szerint felírnám nekik receptre), én viszont csak hálás lehetek azokért a barátaimért, akiktől kaptam idén karszalagot. Valahogy úgy voltam idén a Szigettel, mint egy finom pohár borral. Akkor éreztem igazán, hogy mekkora szükségem volt rá, amikor már ráéreztem az ízére.
A három szingli barátnőmmel pár napja ültünk egyikünk új albérletében legalább 3 tonnányi kipakolásra váló kartondoboz tetején pizzát majszolva és elmerengtünk azon, hogy az életünk mennyit fordult 1 év alatt. Mindannyian elveszítettünk egy nagy szerelmet vagy családtagot esetleg otthont netán barátokat. Előttem még tisztán kirajzolódott a kép amikor tavaly nyáron egy papírdoboz kupacból rendeztünk be egy gyönyörű lakást és álmokat életem értelmével, terveket szövögettünk benne jövőről, közös életről, mígnem a szerelmem néhány szóval jobban le nem hűtött, mint az újonnan vásárolt légkondícionáló berendezés. Észrevettem, hogy egyre nehezebb kipakolni ezt a sok dobozt, ahogy haladunk előre mindig egyre több cuccunk halmozódik fel az évek során, mindig nehezebb az újrakezdés és mindig több a fájdalom. Aztán elkezdődött a vízilabda VB és egyre nehezebben találtam a helyem és ezen az sem segített, hogy közben világbajnokok lettünk. És ha mindez nem lett volna elég, még egy nagyon nehéz döntés súlya is ólomként nehezedett a vállamra. De aztán eljött augusztus 8. és nekem aznapra jegyem volt a gondtalanságba!
Csizmát, kalapot, kockás inget és farmer sortot húztam, átvetettem a vállamon a táskámat és irány a Sziget!
Amikor felcsendültek a Biffy Clyro együttes koncertjének első taktusai a barátnőmmel berohantunk a Nagyszínpad előtti nézőtér közepébe és átengedtük magunkat a zenének.
Egy pillanat alatt megértettem, hogy a Sziget szlogenje miért az "the island of freedom" lett. Kerestem a megfelelő szavakat, érzéseket, hogy vajon mi történhet ezen a mágikus helyen, mit is jelent a modern Woodstock kifejezés? A szabadságot jelenti. Hirtelen felfogtam valamit a hippi életérzésből, abból, hogy itt tényleg azzá válhatsz aki lenni akarsz, mert beöltözhetsz vikingnek vagy zebrának, hordhatsz raszta hajat vagy rohangálhatsz félmeztelenül reggeltől estig de mindenek előtt szabad vagy! Szabadon eldöntheted kivel szeretnél bulizni, milyen zenét akarsz hallgatni, mit akarsz inni, enni (ezekben a döntésekben ki is merülnek a napi problémák egy teljes hétig) és a lehetőségek tárháza szinte kimeríthetetlen! Ahogy ott táncoltunk, már nem éreztem semmit, csak a szabadságot, úgy éreztem, ha kinyúlok érte meg is tudom érinteni! Régen volt olyan, hogy nem fájt semmi vagy hogy nem aggódtam a jövő miatt, amiatt, hogy hogyan lesz tovább. És mielőtt még bárki messzemenő következtetéseket vonna le az állapotomból vagy a fent leírtakból, szeretném előre bocsátani, hogy bár nem ítélek el senkit semmilyen káros szenvedély miatt én még fesztiválon sem élek kábítószerekkel, valahogy rám a Sziget volt mindig is tudatmódosító hatással és ezért nem a hallucinációimat írom le most, hanem azt az érzést, amit nekem jelent ez a fesztivál.
A hajnali órákra már legalább kétszer körbejártuk az egész szigetet, kiosztottam legalább tíz "high five"-ot, beszélgettem legalább öt vadidegennel, így végezetül egy jól megérdemelt fröccsel a kezemben leültem az egyik szórakozóhely teraszára, feltettem a lábam, elővettem a telefonomat és megírtam egy üzenetet, amit máskor sosem írtam volna meg magamtól, de a Sziget egy más dimenzió, arról szól, hogy azzá válhatunk, akik lenni szeretnénk. Arról szól, hogy vessük le a béklyóinkat, szabaduljunk meg a gátlásainktól és mindentől, ami lehúz. Már egy jó ideje azt éreztem, hogy elkezdtem kötődni újra valakihez, aki az elmúlt 28 év rossz választásainak egy nagyon meghatározó stációja volt és nem akartam újra annyira közel kerülni a tűzhöz, hogy
ismét megégessem magam.
Az igazság azonban az, ha egyszer szerelmes voltál valakibe, azt nem tudod többé nem szeretni. Nem tudod neki nem a legjobbakat kívánni: boldog házasság, békés élet, sikeres karrier vagy éppen egy világbajnoki aranyérem. Viszont ha egy régi lánghoz újra közel mész, biztos lehetsz benne, hogy újból megéget majd. Mert bár az évek múlnak, sokszor csupán egy hajszál választ el tőle. De hazugság azt gondolni, hogy egy sebezhető időszakban, amikor nincs kedved új embereket látni magad körül és az életed történetét már te magad is annyira unod, még véletlenül sem mesélnéd el újra egy idegennek, akkor biztonságot jelenthet egy régi szerelem. Valaki, aki már egykor is sok fájdalmat okozott de aki most ismét felbukkant és leígéri a csillagokat: hogy megváltozik, megkomolyodik, megállapodik. Most már tényleg. De persze ilyenkor a régi fájdalmak emlékei elhalványulnak és mindig a legfrissebb sebek véreznek és nem törődsz azokkal, amik már begyógyultak. Pedig a felszín alatt legalább olyan mélyek azok is. Úgy döntöttem, nem szakítom fel a régi sebeket. Biztonságosabb volt olyannal lenni akit már egyszer szerettem, akit szeretni fogok amíg élek, de ez nem feltétlenül jelenti azt, hogy ezúttal lenne jövőnk. Sőt általában azt jelenti, hogy nincs is. És ez a szép a Szigetben. Hogy mindig megszépíti a jelent és a jövőt. Mert bár szűkölve rettegtem attól, hogy a biztonságos világomat megint feldúlja egy vadidegen, valahogy mégis úgy éreztem, hogy a jövő is tartogat még meglepetéseket és nem tűnt annyira sötétnek, mint otthon nemrég, mielőtt beültem a taxiba! Mert a Szigeten elhiszed, hogy bármire képes vagy, könnyű szerrel találhatsz majd egy jó munkát, egy új pasit, egy új barátnőt, hogy a zene azután sem fog elhalkulni, miután kilépsz innen.
Miután lebontják az utópisztikus világ díszleteit, a résztvevők még hetekig hordozzák magukban az extázist, a felfokozott hangulatot és még napokig hallják a zenét éjjel-nappal. Aztán egyszer csak megszűnik. Elhallgat bennük. Mindenki visszatér a megszokott, rutinos, szürke valóságba. És ismét várja a csodát. A csodát, ami egész pontosan 51 hét múlva meg is érkezik újra...
P.S. De ne szaladjunk ennyire előre, hiszen még van 3 nap Sziget, nekem pedig történetesen heti jegyem! Innen is puszilom drága barátnőmet és a férjét akik nagylelkűen megajándékoztak vele. :))
A három szingli barátnőmmel pár napja ültünk egyikünk új albérletében legalább 3 tonnányi kipakolásra váló kartondoboz tetején pizzát majszolva és elmerengtünk azon, hogy az életünk mennyit fordult 1 év alatt. Mindannyian elveszítettünk egy nagy szerelmet vagy családtagot esetleg otthont netán barátokat. Előttem még tisztán kirajzolódott a kép amikor tavaly nyáron egy papírdoboz kupacból rendeztünk be egy gyönyörű lakást és álmokat életem értelmével, terveket szövögettünk benne jövőről, közös életről, mígnem a szerelmem néhány szóval jobban le nem hűtött, mint az újonnan vásárolt légkondícionáló berendezés. Észrevettem, hogy egyre nehezebb kipakolni ezt a sok dobozt, ahogy haladunk előre mindig egyre több cuccunk halmozódik fel az évek során, mindig nehezebb az újrakezdés és mindig több a fájdalom. Aztán elkezdődött a vízilabda VB és egyre nehezebben találtam a helyem és ezen az sem segített, hogy közben világbajnokok lettünk. És ha mindez nem lett volna elég, még egy nagyon nehéz döntés súlya is ólomként nehezedett a vállamra. De aztán eljött augusztus 8. és nekem aznapra jegyem volt a gondtalanságba!
Csizmát, kalapot, kockás inget és farmer sortot húztam, átvetettem a vállamon a táskámat és irány a Sziget!
Egy pillanat alatt megértettem, hogy a Sziget szlogenje miért az "the island of freedom" lett. Kerestem a megfelelő szavakat, érzéseket, hogy vajon mi történhet ezen a mágikus helyen, mit is jelent a modern Woodstock kifejezés? A szabadságot jelenti. Hirtelen felfogtam valamit a hippi életérzésből, abból, hogy itt tényleg azzá válhatsz aki lenni akarsz, mert beöltözhetsz vikingnek vagy zebrának, hordhatsz raszta hajat vagy rohangálhatsz félmeztelenül reggeltől estig de mindenek előtt szabad vagy! Szabadon eldöntheted kivel szeretnél bulizni, milyen zenét akarsz hallgatni, mit akarsz inni, enni (ezekben a döntésekben ki is merülnek a napi problémák egy teljes hétig) és a lehetőségek tárháza szinte kimeríthetetlen! Ahogy ott táncoltunk, már nem éreztem semmit, csak a szabadságot, úgy éreztem, ha kinyúlok érte meg is tudom érinteni! Régen volt olyan, hogy nem fájt semmi vagy hogy nem aggódtam a jövő miatt, amiatt, hogy hogyan lesz tovább. És mielőtt még bárki messzemenő következtetéseket vonna le az állapotomból vagy a fent leírtakból, szeretném előre bocsátani, hogy bár nem ítélek el senkit semmilyen káros szenvedély miatt én még fesztiválon sem élek kábítószerekkel, valahogy rám a Sziget volt mindig is tudatmódosító hatással és ezért nem a hallucinációimat írom le most, hanem azt az érzést, amit nekem jelent ez a fesztivál.
A hajnali órákra már legalább kétszer körbejártuk az egész szigetet, kiosztottam legalább tíz "high five"-ot, beszélgettem legalább öt vadidegennel, így végezetül egy jól megérdemelt fröccsel a kezemben leültem az egyik szórakozóhely teraszára, feltettem a lábam, elővettem a telefonomat és megírtam egy üzenetet, amit máskor sosem írtam volna meg magamtól, de a Sziget egy más dimenzió, arról szól, hogy azzá válhatunk, akik lenni szeretnénk. Arról szól, hogy vessük le a béklyóinkat, szabaduljunk meg a gátlásainktól és mindentől, ami lehúz. Már egy jó ideje azt éreztem, hogy elkezdtem kötődni újra valakihez, aki az elmúlt 28 év rossz választásainak egy nagyon meghatározó stációja volt és nem akartam újra annyira közel kerülni a tűzhöz, hogyismét megégessem magam.
Az igazság azonban az, ha egyszer szerelmes voltál valakibe, azt nem tudod többé nem szeretni. Nem tudod neki nem a legjobbakat kívánni: boldog házasság, békés élet, sikeres karrier vagy éppen egy világbajnoki aranyérem. Viszont ha egy régi lánghoz újra közel mész, biztos lehetsz benne, hogy újból megéget majd. Mert bár az évek múlnak, sokszor csupán egy hajszál választ el tőle. De hazugság azt gondolni, hogy egy sebezhető időszakban, amikor nincs kedved új embereket látni magad körül és az életed történetét már te magad is annyira unod, még véletlenül sem mesélnéd el újra egy idegennek, akkor biztonságot jelenthet egy régi szerelem. Valaki, aki már egykor is sok fájdalmat okozott de aki most ismét felbukkant és leígéri a csillagokat: hogy megváltozik, megkomolyodik, megállapodik. Most már tényleg. De persze ilyenkor a régi fájdalmak emlékei elhalványulnak és mindig a legfrissebb sebek véreznek és nem törődsz azokkal, amik már begyógyultak. Pedig a felszín alatt legalább olyan mélyek azok is. Úgy döntöttem, nem szakítom fel a régi sebeket. Biztonságosabb volt olyannal lenni akit már egyszer szerettem, akit szeretni fogok amíg élek, de ez nem feltétlenül jelenti azt, hogy ezúttal lenne jövőnk. Sőt általában azt jelenti, hogy nincs is. És ez a szép a Szigetben. Hogy mindig megszépíti a jelent és a jövőt. Mert bár szűkölve rettegtem attól, hogy a biztonságos világomat megint feldúlja egy vadidegen, valahogy mégis úgy éreztem, hogy a jövő is tartogat még meglepetéseket és nem tűnt annyira sötétnek, mint otthon nemrég, mielőtt beültem a taxiba! Mert a Szigeten elhiszed, hogy bármire képes vagy, könnyű szerrel találhatsz majd egy jó munkát, egy új pasit, egy új barátnőt, hogy a zene azután sem fog elhalkulni, miután kilépsz innen.
Miután lebontják az utópisztikus világ díszleteit, a résztvevők még hetekig hordozzák magukban az extázist, a felfokozott hangulatot és még napokig hallják a zenét éjjel-nappal. Aztán egyszer csak megszűnik. Elhallgat bennük. Mindenki visszatér a megszokott, rutinos, szürke valóságba. És ismét várja a csodát. A csodát, ami egész pontosan 51 hét múlva meg is érkezik újra...
P.S. De ne szaladjunk ennyire előre, hiszen még van 3 nap Sziget, nekem pedig történetesen heti jegyem! Innen is puszilom drága barátnőmet és a férjét akik nagylelkűen megajándékoztak vele. :))
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése