Vámpírnapló...

Kedves Naplóm!

Vámpírom elutazása napján ez volt az első szám amit feltettem reggel:

"I'm the kind to sit up in his room.
Heart sick an' eyes filled up with blue.
I don't know what you've done to me,
But I know this much is true:
I wanna do bad things with you."

grrrrr...

Reggel is pont olyan eleven volt, mint a nap többi szakában. Tájfunként söpört végig a lakáson, hadonászott, szöveget mondott fel, amit a következő meghallgatásra tanult. Amikor felnéztem a bőröndpakolásból, hol egy Boss zakó röpült épp felém, hol egy Prada papucs. Hirtelen tudatosult bennem, hogy az elmúlt 48 órában egy percet sem aludtam. Gyakorlatilag immunis lettem a fáradtságra, a nap felkelt és lenyugodott újra és újra de szinte fel sem tűnt a napszakváltás. Amikor dolgoznom kellett bekötöttem magamnak egy tejeskávé infúziót, hogy ne boruljak rá a klaviatúrára, de ahogy ismét a közelében voltam, nem éreztem többé fáradtságot. Ahogy az apartmanon is aznap reggel, úgy száguldott át az életemben is. Amikor lezártuk a bőröndjét, akaratlanul is elfogott a szomorúság. Egyrészt azért, mert szabadon kellett engednem, vissza az övéihez,  másrészt, mert tudtam, hogy hamarosan payback time következik. Ha valamit megtanultam az életben az az, hogy semmi sincs ingyen. Minél nagyobb álmunk válik valóra, annál súlyosabb árat fizetünk majd érte. És sosem tudhatjuk, hogy éppen milyen formában kell majd lerónunk az adósságunkat...

Ahogy kiléptem a Király utcára nappali fényben minden egészen másnak tűnt. Mintha magával vitte volna a varázst. A Gozsdu udvar nem volt többé az a mesebeli hely, csupán bárok sorát láttam tele csupa ismeretlen és semmitmondó arccal. Miután elment, kimentem a forgatásra, hogy megbizonyosodjak arról, hogy nem álmodtam és még van kézzel fogható jele annak, hogy egyáltalán itt járt. Még mindig ámulva néztem Balázs profizmusát, a fantasztikus jelmezeket és azt a mérhetetlen energiát és kitartást, amivel a 28. napon is belevetették magukat a munkába, ahogy megelevenedett a Thursday. A kamionok és a helyszínek között sétálgatva próbáltam újra átélni ez elmúlt napokat...jó érzés volt, amikor a színészek, a producerek és a stábtagok ismerősként köszöntöttek és nagy megtiszteltetés volt, hogy meghívást kaptam a záró stábbulira is.

A barátaim azóta folyton programokat szerveznek, a közös reggelik, vacsorák alkalmával látom, hogy a szemük sarkából figyelik, vajon mikor borulok rá bömbölve az asztalra vagy épp mikor kezdem vagdosni az ereimet egy borotvapengével. Egy haverom, pedig egyszerűen a fejemhez vágta, hogy én aztán biztosan nem várhatok már semmit az élettől, a csúcsra értem, hiszen vajon mi lehetne a nagyvadak listáján egy hollywoodi színész felett. Robi szerint maximum Isten. Na jó, Robikám, azért ő még nekem is nagy falat lenne. :)

A viccet félretéve, általában amikor szóba kerül a "mi lesz ezután", "hogyan tovább" kérdés, magamban mosolyogva mindig egy frappáns Carrie Bradshaw idézetre gondolok:

"Big goes back to Napa, and I'll go back to not crying." (Miután Big Kaliforniába költözött egy szívműtét erejéig visszatért NY-ba, akkor találkozott Carrie-vel.)

Az életben az a legnagyszerűbb, hogy a legváratlanabb fordulat mindig akkor következik, amikor az ember a legkevésbé számít rá. Egy régi nagy szerelemem szerint akiknek együtt kell lenniük, azok úgyis együtt lesznek. Én azért nem eszem ennyire forrón a kását, véleményem szerint annak a két embernek nagyon sokat kell azért az együttlétért tennie, de természetesen a happy end is mindig benne van a pakliban. Én mindig azt mondom, hogy legyünk hálásak mindenkinek az együtt töltött időért, mindenből csak a jóra emlékezzünk és próbáljunk meg annak örülni, amink éppen van, mert ha elpocsékoljuk az időnket arra, hogy azt siratjuk akink vagy amink nincs már, hamar elsuhan mellettünk az idő. Tudom, hogy el kellett engednem. Egyszerűen van olyan, akit nem lehet bezárni, betörni aki majd egyszer talán magától igába hajtja a fejét. Gondolkodtunk azon, hogy még 1-2 napot együtt töltünk itt vagy épp Athénban, aztán nem vittük tovább az ötletet a gondolati síknál. Azzal pusztán késleltettük volna az elkerülhetetlent. Elvégre "Hollywood nem Kecskemét", ahogy roppant frappánsan megfogalmazta egy kedves barátnőm. :)

Őszinte legyek? Boldog vagyok, mert ezt már senki sem veheti el tőlem. Mindig az enyém marad, anélkül, hogy Facebook-on vagy Instagramon vagy bárhol világgá kürtöltem volna vagy teleszórtam volna fotókkal az étert mint valami félkegyelmű. Életemben először nem éreztem szükségét, hogy barátok legyünk a közösségi média oldalain vagy kövessük egymást a különböző fotó megosztó portálokon. A találkozásunkhoz sem kellett semmilyen szociális háló, csak két ember. Egy utcán. Úgy döntöttem ez így is marad. Az előző kapcsolatomat megfertőzte a közösségi média és ha valamit megtanultam belőle az az, hogy sosem szabad túl nagy jelentőséget tulajdonítani neki. Mindig a megérzések számítanak. Mert nekünk nőknek sok érzékünk van, szerintem jóval több is, mint 6. És ha valamihez értünk az az, hogy pontosan érezzük, hogy szeretnek-e vagy sem. Hogy ez most más mint a többi, vagy ugyanolyan. És teljesen lényegtelen, hogy kedvesünk lájkolja-e mások fotóját a Facebook-on vagy sem. Az számít, hogy a szemében mi van. Mert drágáim, azok sosem hazudnak. Mert igaz ugyan, hogy egy színész nagyon sok előre megírt monológgal tud előrukkolni ha akar, aminek a hatását csupán fokozzák görög sármja és a színváltó szemei, de tény, hogy attól a naptól kezdve, hogy meglátott, többé nem figyelt másra. Ültetek úgy szemben valakivel végig egy vacsorát, hogy az a valaki egész idő alatt semmilyen irányba nem fordította el a fejét és még a pincérre sem nézett rá akárhányszor rendelt valamit? Hát én ültem. Megsemmisítő érzés. A jó értelemben. Mert arra a 2-3 órára úgy érzed Te vagy a legszebb a világon. Sőt mi több, CSAK te vagy azon a világon. Volt, hogy csak úgy spontán megjelent a munkahelyemen forgatásra menet. Mert hiányoztam. Ezért voltam és vagyok a mai napig nyugodt ha szóba kerül a hogyan tovább. Ha ennek valaha folytatása lesz, az is két emberről szól majd. Ha visszajön értem és felmászik a tűzlétrán az esernyővel. Vagy ha újra találkozunk a film valamelyik bemutatóján. Vagy én látogatok egyszer Los Angelesbe. Rábízom az életre. Eddig is mindig azt tettem és még sosem okozott csalódást. :)

Jó néhány fontos dolgot megtanultam a hollywoodi vámpírokról, de a legfontosabb, hogy lételemük bizony a sötétség. Akárcsak az igazi vérszívók, ők is az éjszaka leple alatt vadásznak, akkor élesednek ki igazán az érzékszerveik. Világító, hideg szemeik és dús, sötét hajuk, intelligenciájuk és a velük született sárm összhatása sok esélyt nem ad az áldozatuknak az ellenállásra, még kevesebbet a túlélésre. Ugyanakkor ha az ember lányának lehetősége van őket hosszú ideig, nappali fényben is szemügyre venni, bizony nem sokban különböznek halandó társaiktól: nekik is teát kell főzni ha megfáznak az éjszakai forgatáson és a hollywoodi álarc mögött ők is  ugyanolyan nehézségekkel küzdenek, mint a hasonló korú fényben járók. Útjukat belső harcok, a tökéletességre való állandó törekvés, az örökös megfelelni vágyás és mélyről jövő komplexusok szegélyezik, amelyek megoldására egy kívülálló nem képes, az pusztán belőlük fakadhat. De addig is, amíg ezekkel nem akarnak komolyan szembenézni, ott van nekik az éjszaka...És itt merül fel a kérdés: különböznek ők egyáltalán halandó társaiktól!?

Nem tudtam mit mondjak neki búcsúzóul. Ráadásul kijelentette, hogy sosem búcsúzkodik mert ki nem állhatja (végülis egy halhatatlannak teljesen fölösleges is:)) Aztán kiültem az ablakba és megláttam egy elsárgult falevelet leesni az egyik utat szegélyező fáról és eszembe jutott egy jó kis Carrie Bradshaw gyöngyszem (mi más), papírra vetettem és ezt az üzenetet becsúsztattam a tárcájába (gondoljátok csak el, 1996-ból származik, amikor még hírből sem ismerték a Facebook-ot):

"After all, seasons change. So do cities. People come into your life and people go. But it's comforting to know the ones you love are always in your heart. And if you're very lucky,  just a plane ride away." (Sex and the City)

Végtére is, én hiszek az álmokban, a nagy találkozásokban, az életre szóló szerelmekben. A sorsban. Vannak érzések, melyeknek nem szab határt a távolság, vagy az idő. Mert akinek vissza kell térnie, az úgyis visszatér. :)

Álmok útján...

Kedves Naplóm!

Azt hiszem alapvetően álmodozó típus vagyok. Néha idealista, időnként a valóságtól elrugaszkodott, esetenként naiv is. A barátaim gyakran próbálnak visszarángatni a Földre és igyekeznek elhitetni velem, hogy nincs herceg fehér lovon, nincs örök szerelem vagy végzetes találkozás csak emberek vannak, akik döntéseket hoznak és azok súlyával egész életünkben együtt kell élniük. Nincs eleve elrendeltetett vagy megírt szerelmi történet és a házasságok 60%-a válással végződik. És kész. Pont.

Néhány napja hajnali kettőkor az üres Lánchídon sétálva eszembe jutottak ezek a gondolatok. Hangosan felnevettem. Az életem olyan szürreális fordulatot vett, amire még a legmerészebb álmaimban sem számítottam...

Már nem is emlékszem hogy történt, csak arra, hogy állok a Király utcában a Gozsdu udvar előtt néhány baráttal és egyszer csak ott terem előttem és bemutatkozik. A hatalmas kék szemei végigégették a könnycsatornáimat. Úgy éreztem, hogy átlát rajtam de ugyanakkor belém is látott, szinte teljesen megsemmisültem. Ismeretlenül is olyan csodálattal nézett rám, ahogy eddig csak egy valaki egész életemben. Elhúzott a többiektől, leültetett egy külön asztalhoz és leült velem szemben. Mindenre kíváncsi volt, ki vagyok, honnan jöttem, mit szeretek, mire vagyok büszke, egyszóval mi az én történetem (ilyenkor mindig meglepődöm, hogy van akit ez még mindig érdekel vagy hogy van még egyáltalán olyan ember aki nem hallotta:)). Másnap és azután már csak kettesben találkoztunk. Azt mondta, sosem volt nős mert ha egyszer az lesz, élete végéig az marad. Hisz abban, hogy mindenkinek van egy másik fele valahol. Szerinte attól népszerűek manapság a vámpír históriák, mert az örök szerelemről szólnak. Arról, hogy két embernek az örökkévalóság is megadatik, hogy szerethessék egymást az idők végezetéig, amíg világ a világ. Ha nem említettem volna korábban, ő ugyanis vámpír. Vámpír a javából, na meg Hollywood-ból. Csak nem a Twilight-ból, hanem a True Blood-ból. Színész. Játszott a CSI-ban és vannak saját munkái is, mint producer és hamarosan rendezni is fog. Tűzjegy. Vibrál körülötte a levegő. Állandóan nevet, pörög, gesztikulál, játszik. Görög, by the way. A görög Glamour olvasói szerint most épp a legszexibb élő... Az egész lénye megfoghatalan, valami nem evilági. Ha elhinném, hogy a vámpírok tényleg köztünk élnek, azt hinném, azért néz rám így, mert minden csepp véremet meg akarja inni.  Ahogy a szemét figyeltem, észrevettem, hogy folyton változik a színe. Erre azt a magyarázatot adta, hogy azért, mert ha valamiben gyönyörködik, a szemei egyre világosodnak... Arra kért, mutassam meg neki a várost. Igent mondtam, elvégre mi rossz van abban, ha időnként az ember a saját, domesztikált vámpírjával kéz a kézben járja Budapest utcáit?

De hogy is került ő ide? Azt elfelejtettem mondani, hogy azon a bizonyos napon a Gozsdu udvar előtt egy amerikai filmes produkció egyik színészével álldogáltam akivel egy forgatáson találkoztam, mivel egy barátom, Balázs egy amerikai produkciót rendez éppen Budapesten, melyhez a forgatókönyvet is ő írta. Amikor először kimentünk segíteni és statisztálni a filmben, vagy bulizni mentünk a stábbal, még nem sejtettem, hogy Balázzsal együtt én is az álmok útjára léphetek. Balázs inspirálóan hat maga körül mindenkire. Megállás nélkül dolgozik, lételeme a light kóla, az ágyat pedig már csak hírből ismeri. Szinte tapintható az az alázat, szenvedély, amivel élete első, hollywoodi gyermekéhez hozzáér. Ahogy szépen lassan megszületik a "kicsi", először kezei lesznek, majd lábai és filmkockák lassan összeállnak egy egésszé. A sztori remek, a színészek nagyszerűek. Jó kint lenni a forgatáson és csak úgy asszisztálni egy másik ember álmának megvalósulásához. Nézni, ahogy megelevenedik a csoda. Mert elhiszed, hogy Neked is sikerülhet. Mert álmodni kell, muszáj, keményen kell dolgozni érte és alázattal kell hozzáállni még a legnagyobb sikerhez is, különben visszaélünk az ajándékkal, amit kaptunk az élettől. És bár nincs közös jelenetünk, egy filmben szerepelek a vámpírommal. Ennek a kis időnek a lenyomata egy életen át elkísér majd mindkettőnket. Az álmom fennmaradt az utókornak. Az egyik kedvenc monológom, a Micsoda nő című filmben az utolsó pár sor, amikor a narrátor azt mondja: "kövessétek az álmaitokat, itt minden megtörténhet, mert ez itt Hollywood!" Nekem mondod, haver? :)

Ahogy este sétálgattunk a kivilágított Duna korzón, elgondolkodtam az álmokról. Arról, hogy milyen sok vált már valóra az életemben. Mennyi mindent megéltem már, kipróbáltam, mennyi helyen jártam és mennyi fantasztikus embert sodort az utamba az élet. Hirtelen nagyon gazdagnak éreztem magam. A szó hagyományos értelmében persze hiányoztak a koromból is kötelezően adódó "must have"-ek mint például a férj, a család, gyerek meg hasonlók, de talán én ezt az árat fizettem az álmaimért. Azért, hogy valóra váltsam mások álmait is. Vagy talán én más utat kaptam. A barátaim minden nap megkérdezik tőlem, hogyan élem meg azt, amiről az emberek többsége csak fantáziál. Megkérdezik, milyen hatással van mindez az önbizalmamra, ami sosem volt az erős oldalam. Azt gondolják végre elégtételt kaptam az élettől és biztosan nem fáj már, hogy annyian elhagytak vagy mást választottak helyettem, hiszen mit számítanak a volt szerelmek ha az ember lányának lábai előtt egy igazi sztár hever. Egyfelől tudom, hogy igazuk van és tényleg eufórikus érzés az álmok útján járni, gazdagodni életre szóló élményekkel és csak sodródni az árral, elveszni azokban a színváltó szemekben. Másfelől viszont az igazság az, hogy az igazi sztár hamarosan visszamegy oda, ahová az igazi sztárok tartoznak (elvégre azért ez mégsem teljesen a Micsoda nő), én pedig ismét magamra maradok a volt szerelmek, múltbéli döntések kísérteteivel.. De tudod mit? Én úgy döntöttem álmodom tovább....

P.S. Balázs elhozta nekünk Rómát és egy fergeteges forgatást, íme néhány kép a hangulat kedvvéért: