Új kezdet

Kedves Naplóm!

Eltelt egy kis idő a legutóbbi bejegyzés óta, sok helyen jártam, sok mindent láttam, éreztem és végre lehetőségem nyílt átgondolni a dolgaimat. Honnan is kezdjem? Nézzük sorjában...

Nicholas James Vujicic - szerb származású, Ausztráliában nevelkedett nemzetközi hírű prédikátor, szónok, motivációs tréner, aki a karok és lábak nélkül született emberként vált híressé ("no arms no legs, no worries" az egyik leghíresebb előadásának a címe). A világ minden táján tart előadásokat a reményről, a fogyatékosságról és a keresztény hitről. Arról, hogyan lehet elfogadni az életet és annak örülni, ami van. A nevével még az előző munkahelyemen találkoztam, amikor az egyik HR tréningen a vezetőnk bemutatott egy részletet a már említett előadásából a Youtube-on. Végigsírtam. Azóta érdekelt az élete és amikor meghallottam, hogy Magyarországra jön előadást tartani, nem hagyhattam ki, muszáj volt élőben is látnom!



Nem a dolog vallásos vonulata érdekelt (bár tudom, hogy Nick életében nagyon fontos szerepet játszott a hit, mert úgy hiszi Istennek célja volt azzal, hogy őt a világra küldte), csupán látni akartam egy boldog embert. Egy olyan embert, akinek rengeteg mindennapi gondja és problémája kellene, hogy legyen, ehelyett életvidám és örül minden egyes napnak ami felvirrad a számára. Nick most már férj és családapa. Most azt a korszakát éli, amiről sosem hitte, hogy egyszer elkövetkezik. De boldogabb mint valaha. Karok és lábak nélkül. Amikor kicsi volt, a szülei azt mondogatták neki, hogy ő különleges. De ő csupán átlagos akart lenni, karokat és lábakat szeretett volna. 19 éves kora óta járja a világot, hogy erőt adjon az embereknek: 45 országban beszélt már, 8 államfővel találkozott. Előadásai rendre telt házasak. Mára elfogadta a sorsát és segít a hozzá hasonlóknak és bárkinek, aki elkeseredett, aki céltalanul evickél át az életen vagy fel akarja adni. Nick szerint ha az ember egyedül nem boldog, akkor házasságban sem lesz az. Vagy párkapcsolatban. Ha az ember mindig valaki vagy valami mástól várja, hogy boldog legyen, sosem fogja megtalálni az érzést. 

Őt hallgatva és a sok testileg vagy mentálisan sérült embert látva elgondolkodtam, hogy vajon milyen problémám van nekem? Mi az én bajom az életben tulajdonképpen? Mi az én mentségem arra, hogy nem örülök minden egyes napnak ami adatik a családommal, a barátaimmal vagy a kutyámmal? Semmi. Nincs mentségem. Ugyanolyan vagyok mint az átlag magyar, nem tudok örülni semminek. Rám telepszik a közhangulat és Pistikét akkor is lehülyézem ha sapka van rajta és akkor is ha nincs. Azt is utálom ha esik az eső, de azt is ha nem. Nick előadása után rájöttem, hogy nem akarok ilyen ember lenni. Olyan életvidám ember szeretnék lenni, mint ő. Egészséges vagyok, fiatal, sokak által szépnek mondott, egészséges a családom, jó anyagi körülmények között élek, van egy csomó barátom akik szeretnek, van egy gyönyörű kutyám aki a társam a mindennapokban, szeretem a munkámat, azokat akikkel együtt dolgozom...nagyon sok mindenem van. Vannak kezeim és lábaim is. Na igen, tény, hogy pasim most pont nincsen. Na és akkor mi van?

Valóban nehéz időszakon vagyok túl, de mi ez azokhoz a nehézségekhez képest, amiken Nick megy keresztül nap mint nap amióta megszületett? Én pedig szomorú vagyok és megbántva érzem magam pusztán azért, mert elhagytak, mert nem szerettek. Tulajdonképpen nem is az bántott, hogy akit én mindennél és mindenkinél jobban szerettem, az nem szeretett viszont és hetek alatt túllépett rajtam, vagy hogy a jelenlegi barátnőjével küldette vissza a könyvet amit kölcsönadtam neki (mit ad Isten pont Valentin nap érkezett meg Bécsből?), vagy hogy a lányról hónapokon keresztül azt hangoztatta, hogy csak a barátja, soha nem tudna rá nőként nézni, sosem tetszett neki, nincs köztük semmi csak a lány üldözi a szerelmével évek óta, vagy hogy a többi exével is csak ritkán beszél, hogy pusztán azért nem építi le őket, nehogy fájdalmat okozzon nekik (az én fájdalmam amit minden egyes ilyen üzenet okozott az persze teljesen rendben volt) vagy hogy már régen megmondta az ex-barátnőjének, hogy új nő van az életében és a lány csak jófejségből írogat az üzenőfalára az Olimpia alatt, vagy hogy letörölte az összes barátomat a facebook-ról, akik szerették és szívesen látták mindenhol és a többi hazugság...hanem az, hogy én mindezt elhittem. Feltétel nélkül elhittem minden egyes szót. Bármennyire is figyelmeztettek, hogy nézzek a dolgok mögé, nem tettem. El akartam hinni, hogy engem is lehet szeretni. Hátra akartam hagyni mindent érte: a családomat, az otthonomat, a barátaimat, a kutyámat... Egy olyan valakiért, aki sosem kérte ezt tőlem, aki sosem gondolt semmit komolyan velem de a spanyol tengerparton, a pálmafákkal szegélyezett homokon, egy luxushotel teraszán olyan jól hangzott, hogy "egész életemben szeretni foglak." Mert így 30 felé ezzel csak úgy lehet dobálózni...Azt hittem sosem heverem ki. Azt hittem egész életemben fel fogok riadni éjszakánként és életem hátralévő részében minden egyes nap bőgni fogok. Amikor már a barátaim sem bírtak elviselni és a családom is aggódott miattam, elküldtek egy pszichológushoz. Az ajtajából fordultam vissza. Nem adhatom  fel ilyen könnyen! Mindig harcos típus voltam sosem ismertem be a gyengeségemet. Most dőljek hátra egy díványon, bőgjem tele a rendelőben található összes ajándékzsepit (tényleg ott vannak az asztalon!) és meséljem el egy vadidegennek, hogy én milyen szerencsétlen vagyok, hogy engem megint elhagytak? Netán segít azon, hogy én megint nem voltam elég jó valakinek? Megfejtjük együtt, hogy vajon miért vagyok még 28 évesen is ilyen naív? Kétlem. Úgy hogy eljöttem és elhatároztam, hogy nem engedek több időt az életemből ennek a fájdalomnak. Nem leszek többé boldogtalan valaki miatt aki már hosszú ideje boldog párkapcsolatban él és nagy valószínűséggel a vezetéknevemre sem emlékszik.

Aztán egyik nap arra ébredtem, hogy valami megváltozott bennem. Amikor minden részlet összeállt végre a fejemben és egyik reggel felkeltem és szinte hallottam amint legördült egy szikla a szívemről. Ami Isten tudja mióta volt ott. Végre szabad voltam! Éreztem, ahogy átjár az erő csak úgy szívtam magamba a napsütést amikor a kutyával kimentem sétálni. Feltöltődtem D vitaminnal és életerővel. Többé senki sem ámít hazugságokkal, többé nem kell szélmalom harcot vívnom valakinek a szerelméért, többé nem bánthatnak! Örömömben felsikoltottam! (Remélem nem jártak éppen arra olyanok akik házat kerestek egy csendes, békés, kertvárosi övezetben:))

Mindig harcos típus voltam, sosem szerettem kompromisszumot kötni. Visszamenni egy régi kapcsolatba, felmelegíteni a régi érzéseket - sosem hittem az ilyesmiben. Pedig ha pasit akartam volna, fel sem kellett volna állnom a számítógép vagy az iPhone mellől. A facebook éra kellős közepén egyszerűen félelmetes mi történik ha az ember leveszi a "kapcsolatban" státuszt a facebook oldaláról! A kompromisszum egyet jelentett volna a jó autókkal, a jó éttermekkel, a jó bulikkal és ott volt a lábtörlőn, csak le kellett volna hajolni érte. Ehelyett én otthagytam. Egész életemben a nehezebb utat választottam és nem én lettem volna, ha most megalkuszom. Erről mindig Carrie Bradshaw jut az eszembe:

"Some people are settling down, some are settling and some people refuse to settle for anything less, than butterflies."

Nem tudhattam, hogy fogok-e még valaha úgy érezni, mint abban az eindhoveni szállodában vagy fogok-e úgy megérkezni a Nyugati-nál lévő Gombához, hogy a Föld 6 milliárdos lakosságából pont az az egy ember vár ott rám, akivel együtt akarok lenni. De meg kell adnom magamnak az esélyt erre...

A barátnőm monológja tegnap szöget ütött a fejembe. Épp a Balatonról tartottunk hazafelé, amikor Bellára pillantott a hátsó ülésen és ennyit mondott: "Kutyaszeretettel szeretted Őt. Nézd meg Bellát, te vagy a gazdája, bármit teszel, bármekkorát ütsz a fejére (az állatvédők figyelmébe ajánlom, hogy pusztán nevelési célzattal, finoman fenyítek:)), vagy bármilyen durván szidod is le ha rosszul viselkedett mindig vakon fog követni Téged, bármerre jársz. Egész életében szeretni fog Téged, bármit is teszel." Rájöttem, hogy igaza van, bármennyi fájdalom is ért az előző kapcsolatomban, bármennyire nem illetünk egymáshoz, soha egy percre sem szűntem meg szeretni Őt. Ahogy Márai írja, sosem tudod nem szeretni többé azt, akit egyszer szerettél. És ez így van jól. Valahol nagyon mélyen mindig fájni fog, hogy nem tudtam boldoggá tenni, tudtam, hogy mindig szeretni fogom és azt fogom akarni, hogy nagyon boldog legyen. De most eljött az én időm. Azt is tudtam, hogy az a nehezebb út, amin én haladok, de ahogy minden egyes nap új élményeket gyűjtök, új emberekkel találkozom valahogy újra kinyílik a világ. Kitavaszodik. Szépen, lassan. Én pedig egyszerűen imádom és nagyon hosszú idő óta, újra jó élni! :)

P.S. Néhány felvétel az elmúlt két hétből:

És a végére egy lopott bölcsesség Peti barátom facebookjáról (ezúton dedikálom SÜTIZSÜDI bloggerina kolléganőmnek is egyúttal), amelyre a válaszom: ÁMEN!