Felemeltem a fejem a monitorról és kipillantottam az ablakon. A Teve utcai székház hetedik emeletéről szinte belátható volt az egész XIII. kerület. Ahogy végignéztem a város ezen részén, olyan nyugodtnak tűnt, olyan békésnek. Szinte elképzelhetetlennek látszott, hogy néhány órája, világos nappal, a város közepén egy üzletben egy rablás során életveszélyesen bántalmaztak volna valakit. Egy fiatal srácot, egy kollégámat, egy barátomat...Ahogy Dávidra gondoltam hatalmas gombóc keletkezett a torkomban, könny gyűlt a szemembe és már nem láttam többé a várost. Nem is akartam látni. Gyűlöltem. Gyűlöltem a gondolatot, hogy egyik percről a másikra minden megváltozott. Egy barátunk egész életében viselni fogja ennek a rettenetes napnak az emlékét és csak reménykedünk benne, hogy sem pszichésen, sem pedig komolyabb testi károsodás formájában nem kell majd újra és újra megküzdenie vele. Aki rátalált és aki mellette volt, vajon meddig hordozza majd a bevésődött képet? Gyűlöltem, hogy innentől kezdve többé nem vagyunk biztonságban, nem úgy járunk dolgozni ahogy eddig és gyűlöltem szembe nézni a ténnyel, hogy manapság egy ember élete valóban egy fabatkát sem ér és hogy a rablók manapság már nemcsak rabolnak, hanem ölnek is. Csak úgy...
Ahogy visszapillantottam az asztalra, könnyben ázó tekintetem a nyomozó hatalmas szemeivel találkozott: "Folytathatjuk." -mondtam. Vettem egy nagy levegőt és újra végigpörgettünk a helyszínen készült fotókat, a sok vér láttán a gyomrom már erősen liftezett. Majd a kollégáimmal ismét nekiláttunk, hogy elemezzük a belső kamerák felvételeit. Bármennyire is próbáltunk okosak lenni, dühített, hogy amit teszünk nem más, mint csupán vaktában találgatás. Minden csak feltételezés, ötletelés, hangos gondolkodás aminek a vége az lett, hogy szinte már mindenki gyanússá vált. Senkiben sem bízhattunk többé...
Visszatérve a kihalt és kifosztott helyszínre bárhová értem, egyre piszkosabb lettem az ujjlenyomat levételéhez használt fekete portól, néhol még mindig a vér szaga elegyedett mindenféle gyomorforgató elemekkel, a DNS-mintavételhez használt anyagokkal. Egy pillanatra úgy éreztem mintha nem is a saját életemet élném, hanem valaki másét, aki egy röpke pillanat erejéig betekintést engedett a borzalmakkal és aggódással teli világába. Vagy éppen egy horrorfilm díszletébe...Mindeközben folyamatosan a telefonjaimat bűvöltem, hogy mikor érkezik a hír: Dávid felébredt a kómából! Nem emlékszik semmire és teljesen fel fog épülni! - de csak vártunk. Minden perc órának tűnt, minden óra egy teljes napnak tetszett. Azóta is csak várunk. Várunk a jó hírre,a megnyugtatásra, a vigaszra. Hogy ez az erős, fiatal szervezet beintett a gyilkosoknak!
Ahogy az üzletben álltam eszembe jutott, ahogy ülök az asztalnál Dáviddal szemben és éppen fociról beszélgetünk, ahogy szinte minden nap tettük, vagy éppen vízilabdáról, mert velem mindig szívesen osztotta meg az új infókat a foci világából és mindig kibeszéltük az legújabb átigazolásokat. Én mindig egy olyan lány voltam, akivel jókat lehetett a sportokról beszélgetni, legutóbb is éppen a wakeboard élményeimet ecseteltem neki! Aznap is be akartam nézni hozzá, ahogy az addig elmúlt napokban is tettem, de összefutottam egy filmrendező barátommal akivel elbeszélgettük az időt a készülő új filmjéről, így nem tudtam meglátogatni Dávidot. Miután elköszöntem az ismerősömtől, már jött a hívás, hogy azonnal rohanjak, mert Dávid megsérült...
Az elmúlt napokban sokat gondolkodtam azon, hogy ha nem kedvelem meg őt azonnal, nem tartom első látásra szimpatikusnak és nem mutatom be a főnökömnek, nem kapta volna meg ezt az állást fél évvel ezelőtt. Akkor talán most nem feküdne az intenzív osztályon...
Ebben a helyzetben nehéz bárkiben bízni. De muszáj. El kell hinnünk, hogy az orvosok a legjobb tudásuk szerint igyekeznek őt meggyógyítani a nyomozók pedig valóban éjt nappallá téve azon dolgoznak, hogy a tettesek nyomára bukkanjanak és felelősségre vonhassák őket. És bízunk Istenben vagy bármilyen transzcendentális erőben, hogy a jó emberekkel jó dolgok történnek, mert ennek így kell lenni és kész. És ha ez így van, Dávid esetében nincs okunk aggódni. És bízunk Dávidban is, az életösztönében, az életigenlésében, ami átsegíti majd ezen a rengeteg szörnyűségen....
És bízunk ismerősökben és ismeretlenekben, hogy gondolnak rá és küldik felé a pozitív energiát, hogy minél hamarabb kinyithassa a szemét és ismét mosolyogva köszönthesse a szeretteit és azokat, akik aggódnak érte.
U.I. Az alábbi képek terjesztése és az azon található elkövetőkről bármilyen információ nagyon sokat segíthet a bűnüldözésben, akinek van bármilyen használható lead-je, jelezze a BRFK életvédelmi osztályának a központi számok bármelyikén!
http://www.police.hu/hirek-es-informaciok/legfrissebb-hireink/bunugyek/rablas-a-mobiltelefon-uzletben
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése