Kedves Naplóm!
Azt hiszem a blogolás világában ez ma már nem túl autentikus
indítás, de most hadd kezdjem úgy életem első hivatalos blog bejegyzését, ahogy régen,
kislányként a bársony kötésű naplómat is rendszeresen megszólítottam. Miért szántam rá magam arra, hogy blogot kezdjek?
Az elmúlt évek alatt rájöttem, hogy mindig könnyebb feldolgozni a bánatot és
megélni az örömöt, ha azt kiírom magamból; akár egy facebook üzenet vagy post
formájában, akár egy levélben egy barátomnak, vagy csak egy naplóbejegyzésként
lementve a számítógépemre. Miért ez lett a neve? Ez egy régi történet, egy
nagyon kedves becenév története, amit talán egyszer el is mesélek, mert nagyon
közel áll a szívemhez. Miért most kezdek blogot írni? Amikor az ember életében
változás történik akár pozitív, akár negatív irányú, mindig próbál valami újba
kezdeni, hogy ezáltal is bevonzza az új élményeket. A célom természetesen nem az, hogy a múlton
rágódjak vagy elemezzem a volt kapcsolatom problémáit, múltbéli csalódásokat, de nemrég lezártam egy
fejezetet és tudósítani szeretnék az új útról, amin elindultam, amelyen elkísérnek a barátok, a család, új
élmények velük vagy éppen Bellával a kutyámmal, új történetek és valóra vált
mesék. Álmok, melyek egyszer már valóra váltak és hirtelen porrá is lettek, de amik talán újra megvalósulnak egyszer. És bízom benne, hogy a történeteimmel talán én is segítségére lehetek valakinek az újrakezdésben, pozitív hozzáállásomból, mint forrásból talán más is tud majd meríteni.
Amikor az ember lánya hirtelen visszacsöppen a régi, szingli
életébe abban a pillanatban nem is tudja pontosan mihez is kezdjen. Az mondjuk kétségtelenül sokat
segít, hogy néhány barátnője szintén pár nap eltéréssel becsöppen mellé (természetesen ennek nem örülünk, de a tény, hogy nem vagyunk egyedül, mindig megnyugtató)...Viszont
valahogy nem érezte azt egyikünk sem, hogy hirtelen rohanni kellene a
fodrászhoz hajat vágatni, szőkére festetni, megtanulni eszperantóul, tetkót vagy hasonló őrültséget
csináltatni. Ebből már kinőttünk. Ha viszont tényleg valami változatosságra vágyom,
elég ránéznem a mérlegre és a rajtam lógó régi ruhákra. Erre mondják, hogy
ilyen áron bizony nem kellene az a bizonyos fogyás! :)
Amikor vasárnap reggel felkeltem, én először olyat
csináltam, amit mindig imádtam, amitől egy csodálatos évet és embert kaptam és amitől nem akartam a kapcsolatom rossz
végkimenetele miatt egy életre elidegenedni. Kimentem a Theodora magyar férfi vízilabda kupadöntőre! Kíváncsi voltam milyen
lesz újra beszívni a klórszagot, és csak úgy végigülni a meccset a hangulat
kedvéért. Nem úgy, hogy minden idegszálad ki van élezve arra, hogy a szerelmed nehogy
megsérüljön és minden egyes alkalommal összerezzensz amikor a víz alá nyomják.
Annak is megvolt a sajátos hangulata: együtt lélegeztem vele és folytottam vissza a levegőt én is, amikor alámerült, együtt izgultam a csapata
minden mozdulatánál, hogy vajon góllal végződik-e az akció, hogy vajon
kiharcolja-e az ötméterest és próbáltam a legjobb kamera és videó felvételeket
készíteni, hogy megörökítsem a szerepléseit, hogy én is mindig emlékezzek arra,
mennyire szorítottam érte a meccs minden pillanatában. Ez most más volt. Másabb. :) Annak ellenére,
hogy a megtelt Komjádi uszoda visszhangzott a szurkolók tombolásától, és a
vuvuzellák, dobok és egyéb „hangszerek” zaja még a bíró sípját is elnyomta, én
semmit nem hallottam, csak az emberek arcát figyeltem. A szurkolókét, akik
minden idegszálukkal a meccsre összepontosítottak és sohasem estek ki a
szerepükből, hogy a legodaillőbb rigmusokat kántálják és a játékosokét akik
minden egyes gólnak úgy tudtak örülni, mintha már legalábbis a riói olimpia
döntőjében dobták volna. Azt éreztem rajtuk, amit Dr. Kárpáti György könyvében
olvastam, amikor a vízilabdához való viszonyáról írt: „ 37 év nem csekélység.
Ennyi időbe belefér két jó és három közepes házasság. És még mindig nem érzem
semmi jelét az elhidegülésnek.” Ez nagyon megfogott. Ezért szerettem mindig is
a vízilabdát.
A Szeged győzött. Hatalmas örömünnep kerekedett az uszodában
pillanatok alatt, villogtak a vakuk, a játékosok kiugráltak a vízből, hogy megöleljék
szeretteiket és kezzet rázzanak a legvehemensebben szurkolókkal. Miután
kijöttek a vízből, hogy átvegyék a kupát, a medence is ismét mozdulatlanná
merevedett, semmi sem hasította többé a feszített víztükröt. Engem is egy
ilyesfajta nyugalom szállt meg, egy szomorú nyugalom, ami valahol érthető is,
de büszke voltam magamra, hogy végigcsináltam.
Még akkor is, ha pontosan tudtam, ezen a meccsen is minden sípszó, gól és karcsapás rá
emlékeztet majd.
Egy vízilabda meccsen az a jó, hogy mindig van egy
győztes. És az általában a legfújást követően ki is derül, hogy melyik csapat nyerte a mérkőzést.
De vajon mikor derül ki, hogy egy szakításból ki kerül ki győztesen? Vagy itt
csak vesztesek lennének? Vagy csupán egy egyszerű közhely a
megoldás, amellyel zárom is a bejegyzést: az idő majd eldönti...(Ha egy kicsit Carrie Bradshaw-sra sikeredett, elnézést kérek, de ebben számomra ő a legnagyobb példakép) :)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése