Rövidke életünk körforgását az teszi teljessé, hogy ha valamit vagy valakit köszöntünk, akkor más valamitől vagy valakitől egészen biztosan búcsúznunk kell. Én most fordítva fogom meg a témát és - bár volt alkalmam sok mindent és mindenkit köszönteni az elmúlt időszakban, amiről a következő bejegyzésben írni is fogok- de én most inkább az utóbbin gondolkodtam el.
Valahogy mindig ott figyel lesben. És várakozik. Mert ott kell lennie. Olyan nincs, hogy minden szép és jó, csupa rózsaszín. Egyszer el kell engedni. Egy szerelmet, egy várost, egy életformát, egy embert. Egy családtagot. Lejárt az ideje. Egy kapcsolatnak, egy sport karriernek, egy életnek. Búcsúzni kell. Muszáj. Tudod, hogy meg kell tenned, fel tudod fogni az okát, érted is, hogy miért de a változás megrémít. Félsz az ismeretlentől, a visszafordíthatatlantól. Mi lesz Veled nélküle? Megrohan a sok "mit lett volna ha"és a többi kérdés. Sokáig fáj. Mert úgy kell lennie. Aztán haladsz tovább az utadon és menet közben készíted fel a lelked a következő búcsúra. Mert tudod, hogy sosem szabadulsz tőle. Hamarosan újra eljön megint.
Néhány napja az egész világ elbúcsúztatta a világ egyik legjobban kereső futballistáját, a 38 éves David Beckhamet, aki befejezte profi labdarúgó pályafutását. Kedves neje, Victoria a lelátón zokogta végig a PSG utolsó meccsét a 4 csemetéjükkel együtt. Bár sosem voltam nagy Beckham rajongó, azért az európai reptereken található 30 négyzetméteres Calvin Klein alsónadrág reklámoknál azért mindig elidőztem amikor épp volt időm a csatlakozásig de hát ki nem. :) Tudását tekintve azért messze elmaradt a világ más élvonalbeli (pl. spanyol) labdarúgóitól, valahogy mindig ő volt mindenki David-je. És a visszavonulása ellenére azt hiszem, ez még egy darabig így is marad.
Sajnos a Doors rajongóknak ennél szomorúbb véggel kellett szembenézniük, hiszen Ray Manzarek-től kellett fájó búcsút venniük a napokban. A billentyűs 74 éves volt.
Egy sportoló visszavonulása, egy idős rocker halála valahogy mindig benne van a pakliban, hiszen mindannyian a testünk fogjai vagyunk így vagy úgy, annak határai pedig végesek. Egy élsportoló számára eljön az az idő, amikor tartozik annyival a testének, hogy ne terhelje tovább napi 2 edzéssel és folyamatos meccsekkel és az azokkal járó stresszel. És egy idős zenésznél is eljön az a pont, amikor visszaköszönöm a "rock and roll" életforma és a különböző tudatmódosító szerek permanens használatának szövődménye, ami egyszer csak megálljt parancsol a földi létnek.
De amikor ma elolvastam a hírekben, hogy lemondtak a nepáli Kancsendzönga-n, 8000 méteren eltűnt két magyar hegymászóról, Erőss Zsoltról és Kiss Péterről, összeszorult a szívem. Zsolt és Péter megmászták a világ egyik legmagasabb csúcsát, de leereszkedés közben valószínűleg a kimerültség, az oxigén hiány és a váratlan környezeti hatások miatt (lavina, jég, stb.) nem tudtak szembenézni az előttük álló akadályokkal. Erőss Zsolt az egyik leghíresebb, legelvetemültebb, legbátrabb és legkitartóbb hegymászó, akiről valaha hallottam. Néhány évvel ezelőtti balesetéből is valami csoda folytán épült fel, egyik lábát amputálni kellett, azóta műlábbal űzi életveszélyes hivatását. Sokan megszállottnak, fékeveszett őrültnek tartják, amiért bevállalja a vadabbnál vadabb csúcsok meghódítását újra és újra, dacolva a halállal, az időjárással, az anyagi nehézségekkel, nem törődve az itthon hagyott családdal, kiskorú gyermekével. Amikor meghallottam az első híreket reggel, egyből a német kortárs költő, Charles Bukowski szavai jutottak eszembe: " Find what you love, and let it kill you." Zsolt megtalálta a szenvedélyét, élete értelmét és biztos vagyok benne, hogy tudta, hogy egyszer egy expedíció közben fogja elérni a végzete. Ott hurcolta magával bármerre ment, ott ült a vállán. Kereste a bajt és mindig meg is találta. Fantasztikus ember. Csakis jelen időben, hiszen Zsolttal egyszer már megtörtént a csoda, talán van még neki itt dolga a Földön. Talán megmászhatja még a K2-t, ami régóta nagy álma volt. Ha mégsem....akkor egy egész ország búcsúzik tőle.Tudom, hogy ez most nem a legvidámabb témák egyike, amiről írhatnék, de nem mindig pozitív gondolatok vagy események inspirálnak. Bukowski-ról már régóta szerettem volna írni, és ennél a bejegyzésnél jobb helyet keresve sem találhattam volna számára. Mostanában nagyon foglalkoztat a munkássága, sokat olvasok tőle, kicsit a depresszívebb énemet hozza előtérbe, de nagyon elgondolkodtatóak a szavai. És hát az élet, mint tudjuk, nem habos torta. Valahogy ez a május most számomra sem az... De most maradjunk Bukowski-nál. Német szülőktől származott, de Los Angeles-ben nőtt fel és élte önpusztító életét egészen 1994-es haláláig. 24 éves korában jelent meg az első verse, rendkívül termékeny író volt. Rengeteg novelláját és több regényét is kiadták. Az utca nyelvén beszélt, fő témái voltak például az ivás, a másnaposság, a "szaros alsógatya", a prostituáltak, a szenvedélybetegségek és a többi. Depresszív és néha szarkasztikus írásaiban mégis annyi igazság rejlik és annyira meg tud fogni egy-egy lelkiállapotot és olyan szavakba tudja önteni, hogy az bámulatos. Nem véletlenül választottam egy idézetet éppen tőle a Facebook cover photo-nak: "She is mad, but she is magic. There is no lie in her fire."
Néhány kedvenc mondatát idézném, hátha felkeltem az érdeklődést iránta. Félelmetes, ahogy játszott a gondolataival. Amikor vidám volt, ilyen jellegű műveket alkotott, amikor részeg volt vagy másnapos akkor pedig előtérbe került a depresszív, ön- és kicsit embergyűlölő énje is. Ahogyan gondolkodott, olyan sorrendben vetette papírra a mondatait. Rajta kívül csak egy ilyen embert ismertem életemben...
"Just being alive was a victory.""You have to die a few times before you can really live."
"I don't hate people. I just feel better when they aren't around."
"what matters most is how well you can walk through fire"
"The problem with the world is that the intelligent people are full of doubts while the stupid ones are full of confidence."
"It wasn't my day. My week. My month. My year. My life. God damn it."
"Some moments are nice, some are nicer, some are even worth writing about." (Szívemből szólt.)
"My ambition is handicapped by laziness."
És végezetül egy erősebb darab, nekem tetszik:
“I've never been lonely. I've been in a room -- I've felt suicidal. I've been depressed. I've felt awful -- awful beyond all -- but I never felt that one other person could enter that room and cure what was bothering me...or that any number of people could enter that room. In other words, loneliness is something I've never been bothered with because I've always had this terrible itch for solitude. It's being at a party, or at a stadium full of people cheering for something, that I might feel loneliness. I'll quote Ibsen, "The strongest men are the most alone." I've never thought, "Well, some beautiful blonde will come in here and give me a fuck-job, rub my balls, and I'll feel good." No, that won't help. You know the typical crowd, "Wow, it's Friday night, what are you going to do? Just sit there?" Well, yeah. Because there's nothing out there. It's stupidity. Stupid people mingling with stupid people. Let them stupidify themselves. I've never been bothered with the need to rush out into the night. I hid in bars, because I didn't want to hide in factories. That's all. Sorry for all the millions, but I've never been lonely. I like myself. I'm the best form of entertainment I have. Let's drink more wine!”
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése