Lehet, hogy elsőre furcsán hangzik, de azt hiszem mindig szerettem tanulni. Nem feltétlenül az iskolában, de mindig izgalmasnak találtam, amikor új ismeretekre tettem szert. Nem véletlen, hogy gyakorlatilag, amióta az eszemet tudom, tanulok. Két diploma és 3 nyelvvizsga után most éppen a 4.-re készülök, ezúttal oroszból, de tanulom az egészséges életmódot, a hatékony edzés technikáját és a wakeboard-ot is. Sőt! Hogy Bella se maradjon le a családban, őt is beirattam egy kutyaiskolába, ahol egyúttal én is tanulok, hiszen előadások keretében ismerkedem a Tükör Módszerrel és kutya-gazdi kapcsolattal, hogy minél jobban megértsem a kutyámat valamint hétvégenként, minden reggel másfél órás foglalkozásokon és gyakorlatokon veszünk részt Bellával festői környezetben, a Normafán. Korom Gáborra, a Tükör Módszer alapítójára régóta felnézek, mert egy teljesen új oldalát mutatja meg ezeknek a kapcsolatoknak és gyakorlatilag egyfajta kommunikációt tanít a gazdi és a kutyája között. (Bővebben a módszerről itt: http://tukormodszer.hu/ )
Attól függetlenül, hogy a pszichológus témát parkoló pályára tettem egy időre és úgy döntöttem egyedül oldom meg az életemet, amikor megtudtam, hogy az egyik leghíresebb magyar "celeb pszichiáter", Dr. Csernus Imre előadást tart "Párkapcsolati játszmák" témában, azt gondoltam, ezt muszáj meghallgatnom! Volt némi fenntartásom Csernussal kapcsolatban, mert hallottam az előadásairól jót és rosszat egyaránt, de amit tapasztaltam, az minden várakozásomat felülmúlta. A barátnőm, aki szintén pszichológiát végzett elkísért, hátha érdekes lehet számára a dolog tudományos vetülete. A probléma csak az volt, hogy ez az előadás minden volt, csak tudományos nem. Volt viszont több megkeseredett középkorú nő a nézőtéren és néhány félkegyelmű is, például az a hölgy is aki az előttünk lévő sorban foglalt helyet és az idő nagy részében magában beszélt, amikor nem így tett, akkor pedig hangosan, indokolatlanul és artikulálatlanul vihogott. Beismerem, nem szép dolog, de a barátnőmmel sírtunk a nevetéstől. Már az elején megadta az alaphangulatot, hogy a doktor úr felhívott egy 25 éves, rendkívül egyszerű gondolkodású (értsd ostoba), sokak által jóképűnek mondott (értsd nyálas) fiatalembert a színpadra, hogy megvitassa vele a játszmákat amiket a 20 éves barátnőjével vívnak: többnyire abból adódnak konfliktusok náluk, - a srác elmondása szerint- hogy a lány dohányzik, ő pedig ki nem állhatja a cigarettát. Erre Csernus megkérdezte tőle, mióta vannak együtt, mire a fiú az válaszolta, hogy három éve. Pff. No komment. A fiatalember azon túl, hogy megállás nélkül vigyorgott, nem tudott két összefüggő mondatot kiharcolni a száján és amikor ez az előadás 50. percénél is így ment elkezdtem keresni valami kandi kamerást vagy legalább a Kész átverés! show stábját. Vagy valakit. Aki megment. Egy ideig jól szórakoztunk a kis nézőtársunkon aki továbbra is rendkívül jól mulatott az előttünk lévő széken, és a többieken akik láthatólag szintén élvezték a műsort, ami egy kicsit meglepett, mert én személy szerint nem egy pubertás élményein keresztül szerettem volna elmerülni a témában, akinek ráadásul még egy értelmes gondolata sincs és nemhogy a kapcsolatokról nem tud semmit, de valószínűleg a körülötte lévő világról sem. Csernus is túlzásba vitte a showman-kedést, de volt egy gondolata, ami elgondolkodtatott: "A párkapcsolaton belüli játszmák véresek. Sok sebet ejtenek. Mélyeket". Megint tanultam valamit. De nem most. Egy ideje. A saját bőrömön.
Úgy döntöttem ebből elég. Az 52. percnél feladtuk. Nevetve léptünk ki a kuturális központ kapuján, tudtam, hogy erre nincs szükségem, jól érzem magam, a múlton meg nem akartam újra rágódni. Új kihívások, új ismeretek érdekeltek! Tanulni akartam! Ígyhát másnap reggel elmentem a második wakeboard órámra.
Az Omszki Wakeboard Centrum tanuló órája májusban azért remek, mert gyakorlatilag még nincs senki és az egy órába tömérdek mennyiségű start és csúszás belefér (így pofára esés is természetesen). Pedig a víz már majdnem eléri a 20 fokot és a megfelelő ruházatban kifejezetten kellemes. Az első néhány elrontott start pedig hamar hozzászoktat a víz hőmérsékletéhez. Már megbarátkoztam a tóban fellelhető érdekességekkel is: hullát kereső búvár, döglött békák, siklók, stb. Egyébként elég jól elkaptam a fonalat és már az első órán haladtam pár métert, csak miután dekoncentrált lettem, újra elkezdtem nagyokat esni. Ahogy próbáltam koncentrálni magamra, hogy ne veszítsem el az egyensúlyomat, egy siklóval együtt felbukkant néhány gondolat is, amit már régen magam mögött akartam hagyni. Akkora hátassal csapódtam a betonszerű víztükörbe, hogy az oktató azonnal kiparancsolt a vízből. Amikor végeztünk, előre szólt, hogy rendesen nyújtsak le, mert másnap bajban leszek. Persze, hogy nem így tettem. Így hát a rákövetkező nap nemcsak hogy bajban voltam, de gyakorlatilag ott is fájdalmat éreztem, ahol nem is gondoltam, hogy egyáltalán izom helyezkedik el a testemben. Pontosan tudtam, honnan kezdődik a karom, mert a fájdalom a lapockámtól a vállamon keresztül egészen a kisujjam körméig lüktetett majdnem két napig, a combhajlító izmom (így beszél az akinek testépítő az edzője kérem szépen :)) gyakorlatilag 24 órán keresztül állt masszív görcsben (még szerencse, hogy előtte lévő este két órát erősítettem rájuk:)). De nem érdekelt. Úgy éreztem, hogy törthetetlen vagyok és ez a testi fájdalom még mindig semmi volt ahhoz a lelkihez képest, amivel hosszú hónapokon keresztül küzdöttem.
Anyukám szerint kizárólag azért csinálom, hogy még véletlenül se kerüljenek el az izületi fájdalmak idős koromra. Tény, hogy sosem hajszoltam az adrenalint és nem vonzott az ejtőernyőzés, se a bungee jumping vagy más extrém sport. Ebből a szempontból a szüleim mostanáig nyugodtan alhattak. :) Sokak szerint most csak bizonyítani szeretnék magamnak. Hogy ezt is meg tudom csinálni, a testi fájdalmak ellenére sem tud megtörni semmi. És senki. Talán tényleg az extrém fájdalom hajszolt bele az extremitásba? A kérdésemre a választ egy olyan valakitől kaptam meg, akitől egyáltalán nem is számítottam rá.
A második wakeboard órámon az oktatóm, Snoopy mindenféle elméleti és gyakorlati eszközt bevetett, hogy megértsük végre a lényeget, a kapcsolatot magunk és a deszkánk között. A vége az lett, hogy túl voltam az egyik legnehezebb részen, megtanultam startolni. Elindultam! Olyan eufórikus öröm áramlott végig rajtam, hogy üvöltöttem a boldogságtól. A partról a srácok is nagyon drukkoltak, ahogy távolodtam tőlük, a bíztatásukat egyre halkabban hallottam. (Volt egy olyan érzésem, hogy szimpatizálnak azokkal a lányokkal, akik a fejükbe veszik, hogy megtanulnak egy inkább pasis extrém sportot. Vagy csak jól állt a szörfruha, ki tudja?) Amikor az utolsó köröm előtt a startnál ültem megkérdeztem Snoopyt, hogyan tudom majd kikerülni a kickair-t és magabiztosan irányítani a deszkámat a kanyarnál? Snoppy erre azt válaszolta: "Nincs instrukció. Tudsz mindent. Azért vagy itt, hogy feszegesd a határaidat. Mindannyian ezért vagyunk itt." Az utolsó körben már eljutottam az első bólyáig, csak még nem voltam elég rutinos a kanyar bevételéhez, így inkább letettem a kötelet. Mivel már messze voltam a parttól ahhoz, hogy visszaússzak, ezért értem jött a csónak. Ahogy kaján vigyorral az arcomon, büszkén feszítettem a csónakban és közeledtem a part felé rájöttem, hogy Snoopynak igaza volt. Tényeg azért vágtam bele ebbe, hogy a határaimat feszegessem. Hogy meglássam, valóban képes vagyok-e rá. Képes vagyok-e új életet kezdeni, új dolgokat megtanulni, belevágni az ismeretlenbe. És azt hiszem sikerülni fog! :)
Íme egy kis ízelítő, abból amibe belevágtam, én ilyet erre a szezonra még nem ígérhetek, de aztán ki tudja mit hoz a jövő: :))
Rájöttem, hogy tanulni sohasem késő. Ahogy újrakezdeni sem. És az új vizek talán új élményeket is hoznak majd...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése