A buddhizmus azt tanítja, hogy a békét magadban keresd és ne külső behatásoktól várd a megoldást a belső problémákra. A hétvégén az is kiderült, hogy én ennek az ún. békének meglehetősen híjján vagyok mostanában..
Sokan, ha háborog a lelkük, vagy csak gondolkodni akarnak elmennek futni a Margit-szigetre, beülnek egy moziba vagy összehívják a barátokat egy nagy beszélgetésre. Én ilyenkor kimegyek egy vízilabda meccsre. Felülök a lelátó egyik fölső padjára és miközben nézem a meccset megpróbálok valami rendszert vinni a gondolataimba. A Vasas drukkereken ráadásul még jókat is tudok mulatni néha. Szombaton előttem ült egy 7-8 éves forma, gyönyörű kislány, akinek derékig érő, hosszú barna haja volt és egy kis flitteres, rózsaszín pulcsiban feszített a vörösben izzó lelátón. Akárhányszor a csapat betalált, ő az öklét a magasba emelve kiabálta, hogy: "Igen! Ez az!' Egyszerűen imádtam. Gondoltam, hogy az apukája vagy a nagypapája mozdulatait leshette el, de látszott rajta, hogy tényleg nem mindegy neki, hogy aznap megveri-e a Vasas a Debrecent vagy sem. (Engem ilyen idős koromban leginkább az érdekelt, hogy az új Barbie házamban van-e már fürdőkád vagy ha nincs, akkor mikor kapok majd egyet! :))
Mivel sokkal nyugodtabb nem lettem a meccstől (bár a Vasas viszonylag simán nyert), elmentem megcsináltani a körmeimet hátha azok szép látványa majd feldob egy kicsit. Azt hiszem annyira mégsem sikerülhettek jól, mert útban a barátnőm születésnapjára beleszálltam az előttem szabályosan haladó és busznak elsőbbséget adó személygépjárműbe (azt hiszem így mondaná az BRFK szóvívője). Egy fiatal pár ült benne, ahol a kislány vezetett, lehetett kb. 20 éves és körülbelül életében másodszor ülhetett a volán mögött. Van igazság, mert az ő autójukban nem keletkezett semmi kár, csak az enyémnek az eleje tört meg egy kicsit és azt hiszem még szívességet is tettem nekik, látszott, hogy a "tragédia" csak még jobban összekovácsolta őket. Valószínűleg nem érte őket ilyen izgalom a Twilight utolsó részének a hazai premierje óta! Miután mindent hivatalosan is tisztáztunk a sráccal, szálltam volna vissza a kocsiba, erre ő odaszólt nekem, hogy: " Óvatosan!" Vissza akartam szólni neki, hogy: " figyelj kis barátom Te még a matchboxaiddal játszadoztál az oviban, amikor én már napi 5-600 km-t vezettem országunk autópályáin és különben is majd ha a kiscsaj faképnél hagy meglátjuk, Te mit törsz össze...." De csak rámosolyogtam, visszaszálltam a kocsimba és elhajtottam. Tudtam, hogy igaza volt. Felelőtlenül tartózkodtam aznap este az úton, 2 napja olyan lelkiállapotban voltam, amivel nem lett volna szabad volánhoz ülni, kockáztattam mások tesi épségét is, hiszen egyáltalán nem figyeltem arra, mi történik körülöttem, csak magammal voltam elfoglalva, azzal, hogy nekem most rossz, hogy nagyon fáj. Valljuk be őszintén, beleszartam az egészbe, erőt vett rajtam az önsajnálat..
Valószínűleg erősebben fejelhettem le a kormányt és megvilágosodhattam, mert másnap viszonylag normális dolgok kezdtek foglalkoztatni. Rendberaktam magamban a tavalyi évet és próbáltam megfogalmazni az elvárásaimat 2013-ra. (Fogyni se fogytam, cigizni is cigiztem..szóval nem ilyesmire gondolok) Rájöttem, hogy sok bepótolni valóm van a tavalyi évről: annyira előtérbe helyeztem a kapcsolatomat, hogy szinte semmi mással nem tudtam és nem is akartam foglalkozni. Nem voltam ott a szüleimnek, amikor szükségük lett volna rám, hónapok óta nem látogattam meg a kisgyermekes barátnőimet, nem találkoztam a gyerekkori barátaimmal, nem is hívtam fel senkit, csak akkor beszélgettem ha engem hívtak, ritkán mozdultam ki esténként otthonról, nem törődtem annyit a kutyámmal sem, amennyit kellett volna. Ez nem áldozat volt, hiszen mindenki tudta és megértette, hogy nekem akkor az volt a legfontosabb, és én is megpróbáltam mindent, hogy sikerüljön, mert semmi más nem érdekelt, csak hogy boldoggá tegyem azt a másik embert.. Most mégis azok szemébe kellett néznem akiket akkor elhanyagoltam, mert többé nincs más, akire számíthatok, csak ők. Rájöttem, hogy idén jobb akarok lenni: jobb gyerek, jobb barát, jobb gazdi. Szeretnék tanuja lenni ahogy felnőnek a barátaim és a rokonaim gyermekei, szeretném minden pasis sztori apró részletét tudni, szeretnék tanácsot adni, szeretném, hogy tanácsot kérjenek tőlem, szeretnék segíteni mindenkinek, akinek szüksége van rám.
Tulajdonképpen szeretném, hogy szükségük legyen rám, mert jó dolog ha azt érzi az ember, hogy fontos valakinek.
Bár tudtam, hogy a barátaim már régen megbocsátottak nekem és nagyon hálás vagyok nekik azért, hogy nem fordultak el tőlem, a mai napig velem vannak örömben és bánatban. De abban is biztos voltam, hogy előbb-utóbb magamnak is meg kell bocsátanom, amiért minden igyekezetem ellenére kudarcot vallottam abban, ami a legfontosabb volt nekem....
U.I. A képet egy barátnőmnek szánom, aki nem hiszi el, hogy én melegítőben járok pólómeccsekre :)
csak így tovább :)
VálaszTörlés