Márai Sándor: Az igazi (részletek) meg egy kicsi tőlem is

Kedves Naplóm!

Azt hiszem engem is elért az alkotói válság. Szeretnék valami jót írni de nem áll össze a koncepció. Néha előfordul velem. Idegesít. Biztosan azért van mert tegnap a muzikális énem dominált a művészi készségeim közül és végig énekeltem Rakonczai Imivel a teljes repertoárt a piano bárban. Mondjuk abban nagy szerepe volt a Nyakas pincészetnek is azt hiszem. Nagyon szép emlékeket idézett fel az este, balatonfüredi estéket amikor a Karolinában táncoltunk Imi zenéjére és énekeltünk hajnalig. Egy kicsit elhozta a nyarat, igaz, hogy csak egy estére és csak a Symbolba, de azért elhozta.  

Amikor nem boldogulok az írással, általában nagy írókhoz fordulok segítségért és próbálok ihletet meríteni a műveikből és egy kicsit plagizálok is persze, akárcsak egy tisztességes köztársasági elnök. Azzal a különbséggel, hogy én írok lábjegyzetet és feltüntetem a szerzőt. Egy becsületes másoló Plágium Földén (még a drágaszág is stimmel, az is van nálunk). Máris lázadónak érzem magamat. Törvényen kívülinek. 

Mondjuk kétségkívül érdekes lenne megpróbálni bárkivel is elhitetni, hogy Márai Sándor gondolatai az enyémek. Bár amikor olvastam Az igazi című könyvéből jónéhány részletet párszor azt éreztem, hogy biztosan azért tudja ilyen jól, hogy felriadok éjszakánként mert itt ült néhányszor az ágyam szélén (vagy beszélt a legjobb barátnőmmel). Máskülönben honnan tudná, hogy rosszul alszom az utóbbi időben? Ja, hogy ezt már más is átélhette rajtam kívül? Ez eddig eszembe sem jutott...

Egy nagyon kedves barátnőm ajánlotta figyelmembe ezt az olvasmányt és nagyon megragadott. Nem egy Csernus, de azért ő is megmondja a tutit. Sok esetben magamra, a saját érzéseimre ismertem bennük. Válogattam néhány nagyon szép és szemléletes idézetet, amik szerintem nagyon elgondolkodtatóak. Szerintem. Így most csalok egy kicsit és Máraira hagyom a bejegyzés többi részét addig, amíg nem áll össze a sajátom. :) Én pedig elmegyek ebédelni a barátnőmmel és játszom egy kicsit a gyerekeivel.




"Nagyon fájt a szívem, egy évig azt hittem, hogy belehalok. De aztán felébredtem egy napon, és megtudtam valamit... igen, azt a legfontosabbat, amit csak egyedül tudhat meg az ember. Megmondjam?... Nem fog fájni?...Kibírod? Hát igen, én kibírtam. De nem szívesen mondom meg senkinek, nem szeretem elvenni az emberek hitét, egy gyönyörű téveszmébe vetett hitüket, amiből annyi szenvedés, de annyi nagyszerűség is származik: hőstettek, műalkotások, csodálatos emberi erőfeszítések. Te most olyan lelkiállapotban vagy, tudom. Mégis azt akarod, hogy megmondjam? Hát, ha akarod. De ne haragudj reám aztán... engem Isten megvert és megajándékozott ezzel, hogy megtudhattam és kibírtam és nem haltam bele. Mit tudtam meg?... Hát azt, hogy nincsen igazi.

Egy napon felébredtem... és mosolyogtam. Már nem fájt semmi. És egyszerre értettem, hogy nincsen igazi. Sem a földön, sem az égben. Nincs ő sehol, az a bizonyos. Csak emberek vannak, s minden emberben van egy szemernyi az igaziból, s egyikben sincs meg az, amit a másiktól várunk, remélünk. Nincs teljes ember, és nincs az a bizonyos, az az egyetlen, az a csodálatos, boldogító és egyedülvaló. Csak emberek vannak, s egy emberben minden benne van, salak és sugár, minden.

...mert igazi nincs, mert a téveszmék elmúlnak, de én őt szeretem, és ez más. Ha az ember szeret valakit, mindig megdobog később a szíve, mikor hall róla, vagy látja.... azt hiszem, minden elmúlik, de a szeretet nem múlik el.

Egy napon felébredtem és észrevettem, hogy hiányzik. Ez a legnyomorultabb érzés. Mikor hiányzik valaki. Körülnézel, nem érted. Kinyújtod kezed, egy pohár vizet keresel tétova mozdulattal, egy könyvet. Minden a helyén van életedben, a tárgyak, a személyek, a megszokott időbeosztás, a világhoz való viszonyod nem változott. Csak éppen hiányzik valami. ...S ha nagyon pontos és figyelmes leszel, ha idejében kelsz és későn fekszel, ha sokat vagy emberek között, ha elutazol ide vagy oda, ha belépsz bizonyos helyiségekbe, végül találkozol azzal, aki vár. Természetesen tudod, hogy ez a reménykedés egészen gyermekes. Már csak a világ végtelen esélyeiben bízol. Hol keressed? S aztán, ha megtaláltad, mit mondjál neki?... És mégis várod.

.. ténylegesen betege volt ennek a várakozásnak, aminél nagyobb szenvedés talán nincs is az életben. Ismerem ezt az érzést... Később, mikor elváltunk, így vártam én is őt még egy ideig, talán esztendeig. Tudod, az ember felébred éjjel és levegő után kapkod... Kinyújtja kezét a sötétben, és egy kezet keres. Nem bírja megérteni, hogy a másik nincs többé, nincs a közelben, a szomszéd házban vagy utcában. Hiába megy az utcán, a másik nem jöhet vele szemközt. A telefonnak nincsen semmi értelme, a lapok tele vannak teljesen érdektelen hírekkel, közömbös értesülésekkel... Az ember udvariasan hallgatja az ilyen híreket... de közben nem érez semmit... ebben a kancsi, delejes, mágikus állapotban, a várakozó és nélkülöző szerelmesek lelki állapotában van valami a hipnotizáltak önkívületéből; olyan a pillantásuk is, mint a betegeké, akik ájult-tikkadt pillantással, lassú szempillafelvetéssel, a delejes álomból ébrednek. Ezek nem látnak mást a világból, csak egy arcot, nem hallanak mást, csak egy nevet. De egy napon felébrednek. Körülnéznek, szemük dörzsölik. Már nemcsak azt az arcot látják... pontosabban, azt az arcot is látják, de homályosan. Különös érzés ez. Amit tegnap még nem lehetett elviselni, úgy fájt és égetett, ma nem fáj többé. Ülsz egy padon és nyugodt vagy....

Azelőtt nem tudtam így örülni a világnak. Más dolgom volt, másra figyeltem. Egy emberre figyeltem, nem értem rá a világgal törődni. Aztán elvesztettem az embert és kaptam helyette egy világot."