Cipők, zene, evőpálcikák és sokan mások

Kedves Naplóm!

Ha menni kell, hát menni kell - tartja a jól ismert mondás. Történetesen nálam ez az elmúlt héten háromszor is előfordult. Először akkor éreztem erre erős késztetést, amikor a barátnőm azzal hívott fel, hogy a Högl Outletban leárazás van (ez az előbbi két szó egy mondatban egy drága cipőmárkával párosulva zene egy női fülnek), így hát azonnal autóba pattantunk és meg sem álltunk Biatorbágyig, hogy feltérképezzük a terepet. Aki ilyenkor igazán ügyes, az nem távozik üres kézzel, mondván, lesz tél jövőre is jó lesz még az a fekete, lakk hótaposó...:)

Carrie Bradshaw szerint, amíg érzelmileg nem stabilizálódsz, kerüld az áruházakat! Az a baj, hogy mint egy drogos, vágyom arra a másfél-két órányi boldogságra amit egy új pár cipő megvásárlása okoz. Mivel Bella általában kivégez egyet-kettőt, még jó indokom is van arra, hogy újat vegyek, a gond csak az, hogy én két szétrágott pár helyére legalább nyolcat újítottam be az elmúlt két hónapban (vagy 9-et)?...De az barátok között is legalább 16 órányi színtiszta öröm! :) Az egyetlen probléma, hogy a cipőim lassan kinőnek a lakásból és rájöttem, hogy a közel 100 párnak csináltatnom kell egy új szekrényt. Egyébként annál nincs fantasztikusabb érzés amikor a nagy pakolásban találok egy olyat, amely még soha vagy csak egyszer volt a lábamon, az ilyet átalában újnak titulálom és rettenetesen feldob a dolog!
Az asztalos -akit megbíztam a munkával és kijött felmérni a terepet- furcsa arckifejezésén láttam, hogy nem igazán érti a felhalmozott hatalmas cipőmennyiséget, próbáltam utalni neki arra, hogy sok érzelmi válságon mentem át az elmúlt években...Bár itt meg az összefüggést nem értette a két dolog között, úgyhogy feladtam és hagytam inkább méricskélni! :)

De például van olyan este is, amikor a Művészetek Palotájába ellátogat egy világhírű jazz énekesnő, aki a new yorki klubok egyik ismert sztárja és történetesen egy Jazz Caliente Trioval illetve az én barátnőm férjével, egy kiváló hazai zeneszerzővel lép színpadra Budapesten. Na ez volt az a bizonyos második alkalom, amikor mindannyian felvettük a legszebb ruhánkat és azonnal taxiba pattantunk, hogy a MÜPA színpadán meghallgathassuk Eliane Amherd zseniális előadását a Jazz Caliente Trioval és a Rátonyi-Csepregi Duóval kiegészülve. Igazi csemege volt ez a hazai jazz szerelmeseinek és külön imádtam, hogy Eliane nemcsak csodálatos hangjával kápráztatott el minket, de a gitáron is brillírozott.

Én a zenével is úgy vagyok, mint a kutyával. Lehet élni nélküle, csak nem érdemes. Ahogy ott ültem a második sorban, a barátaimmal körülvéve, magával ragadott a jazz hangulata. Azt képzeltem, hogy egy füstös (amióta egészségügyi okokból kénytelen voltam végleg megválni a cigarettától, erős nosztalgiával tekintek Szerbiára és minden egyéb országra, ahol még rá lehet gyújtani az éttermekben és klubokban), new york-i pinceklubban ülök és egy pohár ital társaságában hallgatom Eliane-t. Nagyon szeretnék egyszer eljutni egy ilyen helyre, úgyhogy ha egyszer elkészítem a bakancslistámat, ez biztosan előkelő helyet kap majd rajta. Sokak szerint a zene nagy hatást gyakorol a lélekre és a szellemre egyaránt, kimozdít a lehangoltságból, elűzi a stresszt és orvosolja a a koncentrációs vagy alvászavarokat. A tudományos hatását nem tudtam magamon kellően megítélni, de ahogy a zene behatolt az ereimbe és ahogy lassan a vénáimban kezdtem érezni a lüktetését, hosszú idő óta először éreztem, hogy élek! :)

Ami nem öl meg, az megerősít, mondta egyszer egy bölcs ember, akit most nem tudnék megnevezni, csak azt tudom, hogy én legutóbb Kanye West-től hallottam.
A harmadik alkalom, amikor nem mondhattam nemet egy meghívásra, az új területi-értékesítési igazgatómtól érkezett. Az Hublot magyarországi régiójának új vezetője bemutatkozni jött Budapestre illetve, hogy megnézze az üzleteket és találkozzon a disztribútorokkal. Az elmúlt napok összefüggései és a jelenlegi helyzetemből adódóan gyakorlatilag már meg sem lepődtem azon, hogy az új főnököm történetesen spanyol (és természetesen sportoló volt nehogy kimaradjon a leírásból)! Vele kapcsolatban, első látásra minden sztereotípia beigazolódott, amit a spanyol férfiakról mostanáig sikerült kiderítenem: természetesen megőrül a magyar nőkért, sőt élete legnagyobb szerelme is magyar volt (na tessék) így természetesen azt a lehetőséget sem mulasztotta el, hogy aznap estére meghívjon vacsorázni. Úgyhogy azt tettem, amit ilyenkor minden állását kicsit is védelmező nő tett volna. Elfogadtam a meghívást.

A rengeteg előítélet ellenére, amivel igencsak felvérteztem magam az utóbbi időben, nagyon pozitívan csalódtam. Éjfélkor gyakorlatilag ott találtam magam 4 óra beszélgetés és eszméletlen mennyiségű sushi után Budapest szívében, a város egyik legdrágább éttermében, Andy Vajnával a szomszéd asztalnál és az új főnökömmel, akivel megszakértettük a világ és a szerelem nagy dolgait (milyen meglepő, órákról nem túl sok szó esett). Mesélt a nagy szerelméről, arról a magyar nőről akinél jobban nem szeretett senkit életében, mesélt arról, hogy ismerte meg a feleségét, hogy kérte meg a kezét, beszélt a kislányáról és hogy milyen érzés volt kilenc év után újra landolni ebben a városban, ahol annyi szívfájdalom érte a múltban. Jól tudtam miről beszél, ezt az érzést én is jól ismertem. Furcsa volt egy vadidegen szájából ennyi személyes dolgot hallgatni és az is, hogy ő is kíváncsi volt az én életemre. Megszoktam már, hogy nekem hamar megnyílnak az emberek, mert valamiért szimpatikusnak és megbízhatónak tartanak, de meglepő volt számomra, hogy én is éreztem magamban elég önbizalmat és erőt ahhoz, hogy megosszam egy idegennel mindazt, ami mostanában foglalkoztatott.
Már észrevettem, hogy akik értékesítéssel foglalkoznak, sokkal jobban ismerik embertársaikat, mint mások. Pár órás elbeszélésből szinte tökéletes jellemképet tudnak adni a másik emberről, tudják, hogy bánjanak vele, mit mondjanak neki, stb. Ez nagyon nagy kincs és csak abból válik igazán jó értékesítő, akinek veleszületett képessége van erre. Az volt szimpatikus a főnökömben, hogy nem akarta megmondani a frankót, vagy vigasztalni, hogy minden jóra fordul, mert ugye ezt senki sem tudhatja előre. Csak egyet kérdezett tőlem miután a mozaik kockákból nagyjából összerakta a történetemet: " és mikor bocsátasz végre meg magadnak?" Tessék, ott voltam kiismerve, "kiterítve" a Nobuban én is, akárcsak szegény lazac a konyhán pár méterrel arrébb. A szemébe néztem és azt kívántam, hogy bárcsak az idei évre tervezett értékesítési stratégiámról kérdezett volna. Mivel nem tudtam a kérdésére a választ, inkább hallgattam és kanalaztam tovább a miso levest. :)
Megköszönve a vacsorát később becsatlakoztam a barátnőimhez a pesti éjszakába, hogy megnézzem, mi jut manapság azoknak, akik már megbocsátottak maguknak. A helyzet elég hervasztó volt. Ahogy elnéztem a szomszéd asztalnál az ország első számú kézilabda sztárját, Nagy Lacit, elgondolkodtam, hogy mennyire különböző motivációs tényezők rángatnak le két embert ugyanazon bárba, ugyanazon este...És míg ő tökéletesen boldognak látszott a mi helyünkön, a BOB-ban aznap este, eszembe jutott, hogy én az ő régi törzshelyén voltam utoljára boldog.